Vilma

Nyílik az ajtó,

s ő betoppan,

akár egy vad, heves szélroham.

Nyomában kacér mosoly.

Most felém néz,

észrevesz,

rám rohan.

Jaj nekem!

Végem van!

Rövidre vágott hajamon tenyerét próbálja.

Miközben szemöldökét felhúzza,

piciny hajamat borzolja.

Két szemét nagyra kerekíti

és figyel, hogy mi történik.

Erre a merényletre hogy fogok  reagálni?

Én, meg szegény fejem,

oldalra nézek segítséget várva

Vajon ki szánna meg?

és helyembe lépve

Lenne a következő áldozat?

De miközben velem ezt műveli

szívem csak úgy repes érte.

És ha kérdeznéd: Ki ő

ez a szeleburdi, bohó,

Kedves leányzó?

Én felelném: hát nem tudod?

Az ő neve  Vilma .

Ő,

ez az aranyos, mindig mosolygó

Tréfás kedvű fruska,

az én unokám

Vilmuska.

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.