Kúlcslyukon át kúszik be a sötét.
Ha bent van, ajtót nyitni már nem lehet.
A belső elrejti fényét,
ha nem figyelek, bevégeztetett.
S ha a világ szintelenné válik,
a remény hiába ámít,
nincs már erő bennem,
csak a konok hit az emberben.
Az írás jelentése számomra? Érzések, vágyak, félelmek, örömök, minden, ami vagyok, voltam, és lehetek még.
Sosem teszem le a tollat, Lehet csak elrakom oldalra, Lelkemből egy darabot otthagyva, Hol boldogságom is porlad. Miért szomorúak a verseim? Valami nagyon kezd
Meszes tekintetről varjú vájt szemet Én csak egy arckép, a világ a keret Az összevarrt ajkaim mennydörögnének Ezeregy mosatlan, reszkető vétket. ~ Mint szobrász, művét
Rég írtam már, De megint neked írok, Ismét hozzád szólók. Úgy unom már! Miért nem tudlak kiverni a fejemből? Tán, mert nem is akarlak;
Vörösarany takarót dob az alkony, opálos fényben táncol a napkorong, Messzi vigalom hangja csendet borzol, konvojban indulnak a sétahajók. Köröttem holt kezek áldott nyomai, szép
Télbe dermedt a csend, reccsennek a tört üvegként úszó jégtáblák, Északi, hideg szelek a Balaton világát fagyba zárták. Fent vöröskék felhőn ül a nap, sugara
Mintha a melankólia sötét virága belőlem nyílna ki, időtlenül, s hiába tépem le, taposom el, gyökere lent a mélyben zsendül. Meggyötört szívem az élet alkonyi
