Nem az a költő, aki verset ír csak
szót szóba öltve, így faragva rímet,
s ékes jelzőkből fonva karcsú ívet
finom kezekkel lágy húrok közé csap.
…és az se költő, aki lelke mélyét
tárja elébed nem illő szavakkal,
miközben magát nehéz kőfalakkal
körülvéve titkolja el személyét.
Csak az a költő, aki hozzád fordul,
neked beszél, akár durván, ha úgy kell,
hogy felrázzon, amikor reád mordul.
…s ha szava eljut lelkedig, és rád lel,
hiába dörgött rád keményen, zordul,
mégis megérint, s nem feleded már el.
Author: Barsi András
73 éves vagyok. Hogy ez dicsekvés vagy sirám, döntse el, aki tudja és akarja. Tény, hogy a statisztikák szerint mostanában egyre kevesebben vagyunk volt középkorú és volt középvezető, nős, kétgyermekes ún. értelmiségiek, akik el tudjuk mondani magunkról, hogy igenis, 73 (azaz hetvenhárom) éves vagyok. Mivelhogy a halottak nem tudnak(?) beszélni. Így aztán mégis inkább dicsekvés. Bár az is igaz, hogy egy állapottal nemigen illik dicsekedni, hiszen remélhetőleg lesz ez még rosszabb (83, 93, 103, stb.) is. Tehát: 73. És (tudom, tudom, éssel nem illik mondatot kezdeni) ebből 56 évem (az utolsó 56) valaminő módon kapcsolatban volt az irodalomnak nevezett igen súlyos kórképpel. Persze ez így tulajdonképpen nem igaz, mivel a fertőzés időpontja lényegesen korábbra tehető. Kezdhetném úgy a dolgot, hogy „Már kora gyermekkoromban is...”. Végülis miért ne? Hiszen igaz. Szüleim, nagyszüleim elbeszélése szerint olvasni ugyan még nem tudtam, de kilométerhosszú verseket tanultam meg hallás után, és ezt némi unszolásra (csokoládé, játék, stb.) közönség előtt is hajlandó voltam bizonyítani. Mióta eszemet tudom, az volt a legkedvesebb szórakozásom, ha meséltettem magamnak akár leírt, akár a mesélő által ad absurdum ott helyben kitalált történeteket. Miután megtanultam olvasni, ez oda módosult, hogy sokszor csak szüleim erélyes közbeavatkozására tettem le a könyvet késő este vagy...