Egy ideje nehézlégzéssel küszködtem. Sima járdán történő gyaloglás közben is azt éreztem, hogy alig kapok levegőt. A kicsit is emelkedős helyeken pedig még rosszabb volt. El is mentem a körzeti orvoshoz, aki elküldött szakorvosi vizsgálatra. Megvizsgáltak és végül felírtak egy gyógyszert, aminek a szedését abba kellett hagynom, mivel nagyon levitte a vérnyomásomat. A körzeti orvos javasolta, hogy hagyjam el. Megfogadtam a tanácsát. Persze panaszaim visszatértek, de nem foglalkoztam velük. Azonban egy idő múlva már annyira rossz volt a helyzet, hogy ismét orvoshoz kellet forduljak. Megint szakorvosi vizsgálat és kaptam egy olyan gyógyszert, amely végre használt és nem voltak kellemetlen mellékhatásai.
A gyógyszert azonban csak vényre kaphattam meg, így azt rendszeresen fel kellett íratnom a háziorvossal. Egy év elteltével ismét szakorvosi vizsgálatra kellet mennem állapotom ellenőrzése végett. Ekkor több vizsgálaton estem keresztül. Az utolsó alkalomra már éppen elfogyott a gyógyszerem. Másnap indultunk egy pár napos üdülésre, így azt fel kellett íratnom. A vizsgálat befejeztével kértem az orvost, hogy írja fel nekem. Kérésemet nagyon furcsa párbeszéd követte.
Kedves uram! Ha önnek elfogyott a gyógyszere, az az ön sara. Azt a háziorvos írja fel — mondta ingerülten az orvos, szinte már hisztériásan, ami azért egy férfitől elég furcsa.
Nagyon megdöbbentem. Szinte „köpni – nyelni” nem tudtam. Most mit tegyek? Hiszen nem volt már másnapra sem gyógyszerem és péntek lévén már nem is tudtam eljutni a háziorvoshoz. Egy orvossal mégsem veszhetek össze. Nem szólhatok neki vissza. Holott nagyon feszült voltam. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra és elmondtam neki, hogy a vizsgálatok elhúzódása miatt fogyott ki a gyógyszerem és másnap utazom. De ő csak folytatta a kioktatásomat.
Tudja mi szakorvosok, nem arra vagyunk, hogy gyógyszerfelírással töltsük az időnket. Azt a háziorvos is megteheti mondta, miközben úgy nézett rám, mint egy kölyökre, akit éppen móresre akar tanítani, vagy mint egy szolgálóra, aki nincs tisztában azzal, hogy hol a helye.
Igen, de mint mondtam, több vizsgálatra is kellett mennem, amelyek időben elhúzódtak, mivel sokára kaptam azokra időpontot és ezért fogyott el a gyógyszerem. És mit írassak fel? Az is lehetett volna a mai utolsó vizsgálatok eredménye, hogy ön más gyógyszert javasol.
De mi akkor sem gyógyszerfelírók vagyunk, hanem szakorvosok! De jó, felírom magának. De csak most az egyszer! Kérem nem csinálunk ebből rendszert!
Mikor kijöttem a rendelőből szinte remegtem az idegességtől. Le is kellett ülnöm pár percre a váróban. Azért elég furcsa lett volna, ha ott rosszul leszek. Bár érdekes lehetett volna, hogyha kijön valaki és meglátja, hogy a paciens az orvostól kijőve lesz rosszul. De szerencsére össze tudtam szedni magam. Majd elindultam és kiváltottam a gyógyszert.
A jelenetet azóta sem tudom elfelejteni. Mégis mit képzelnek magukról egyes orvosok? Annyira megalázottnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam, hogy ezen azóta sem tudok napirendre térni. Akkor gondoltam arra, hogy be kellene jelenteni az esetet, de szerencsére letettem róla. Ugyanis elgondolkodtam azon, hogy mi lehetne annak az eredménye? Vajon mit érhetnék el vele? Az illető orvos úgyis kimagyarázza magát, kollégái pedig a pártjára állnának. Igen, ők túlterheltek, mit képzel a beteg, stb.? Esetleg engem állítana be rossz színben. Hiába kérném magam más orvoshoz, már eleve furcsán néznének rám. Akkor sem érezném jobban magam. Vagy menjek magánorvoshoz? De akkor miért fizettem hosszú évtizedeken keresztül az egészségügyi járulékot? Hosszú munkás éveim alatt alig voltam beteg, tehát mondhatni, hogy az egészségügyi szolgáltatásért előre fizettem. Amikor pedig szükségem lenne rá, megalázó bánásmódot kapok? Ez lenne a magyar egészségügy? Ilyenek az orvosok? Vagy a fenti eset csak egy szerencsétlen szelete, amibe belefutottam? Bízom benne, hogy ez utóbbi.
És persze tanultam az esetből. Azóta több havi gyógyszert íratok fel a körzeti orvosommal és figyelek arra, hogy hetekre legyen tartalékom. Így „nevelnek” minket az orvosaink. Hogy mire?
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/
