Ne menekülj
A szülővárosom kopott útjain sétálva,
Előbukkan életem megannyi sötét árnya.
A járda kövei felsírnak lépteim alatt,
Jajszavuk egy-egy rég porba hullt könnycseppet vallat.
Az ódon falak fájó emlékekről suttognak,
Kíméletlen erővel a szívembe markolnak.
Minden idegen, sötét színektől zavarodott,
Gubancos, mint a fonal, mely összegabalyodott.
Komor, bús felhők osonva járnak a nyomomban,
Távolról követnek, majd megfulladok a burkukban.
Zord, mosolytalan arcú emberek jönnek-mennek,
Szinte megbénítanak a fagyos tekintetek.
Mennem kell! Futni innen! Feledni az éveket!
Szabadon lélegezve megmászni a hegyeket.
Bérctetőre kiülve, a völgybe tekinteni,
Magassággal egyesülve az égen szárnyalni.
Csobogó patak vizében az arcomat mosni,
A pillangók tarka forgatagában táncolni.
De egy hang szól: – Mily hasztalanság, ha rohanok!
A béklyóm letenni itt kell, mert csak rab maradok!
Az élet egy játék. Az úton, melyen haladok,
Pontosan illeszkednek a mozaikdarabok.
Megértve a belső hangot, szívből megbocsátok.
Felszállt a köd. Maradnom kell. Újra csak fényt látok!
Author: Czirják Tiborné Móra Gyöngyi
Üdvözöllek. Czirják Tiborné Móra Gyöngyi vagyok. 1962. január 1-én születtem Makón, a hagyma városában. Első gyerekként érkeztem egy földműves családba. Az iskolai tanulmányaimat a helyi Bajza József Általános Iskola, majd a József Attila Gimnázium tanítványaként végeztem. Már az első osztály megkezdése előtt lenyűgözött a betűk, a tollak, ceruzák varázslatos világa. Elvarázsolt a csomagolópapír, a könyvek semmi máshoz nem hasonlítható illata. Magukkal ragadtak a mesék, a szépirodalom csodái. Tiszteletet váltott ki belőlem a mód, ahogyan a költők, írók a szavakkal megfestették, életre keltették a legmélyebb érzéseiket. A szívem szerint újságíró szerettem volna lenni, de mégsem jelentkeztem egyetlen főiskolára sem. Akkor még nem volt elég erős a célorientáltságom, s a kapott külső támogatás is hiányzott. Az érettségi után rövid időn belül férjhez mentem, majd ugyanilyen gyorsan érkeztek a gyerekek, szám szerint három fiú. Ezzel együtt előtérbe került a megélhetés és a napi gondok megoldására való törekvés, a nehézségek, az örömök megélése és háttérbe szorult mindaz, ami a belső hang által meg akart szólalni. Sok év, évtized után végre megszólaltak a mélyben szunnyadó szavak, s életre keltek a verseim. A mottóm: Amikor ráébredsz, hogy milyen értékes ember, lélek vagy és érzed, tenned kell valamit önmagadért, a szűkebb és tágabb világodért, nem az a...
2 Responses
„Az élet egy játék. Az úton, melyen haladok,
Pontosan illeszkednek a mozaikdarabok.
Megértve a belső hangot, szívből megbocsátok.
Felszállt a köd. Maradnom kell. Újra csak fényt látok!”
Örülök, ha meglátom a neved, mert előre tudom, hogy minőségi, szép verset olvasok a „tollaidból”.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita! Szép napot kívánva, hálás szívvel köszönöm a szavaidat. 💟