Miféle oly igazságtalan, oly aljas képzelet,
Hogy hitetek szerint, mely lehetne tán az ördögé,
Nektek mindennél igazabb való jogotok lehet,
Hogy a ti két kezetek által válhat keservessé
Másnak ártatlan, szépet művelő, cselekvő lelke,
Mely valaha, mint a sirály a magas égben szárnyalt,
Most, mint az ugar földnek apró, szerencsétlen férge,
Mely csendben, hervadt virágnál megbújik oldalt,
S mint az ártatlanul fájdalmas börtönlétre ítélt
Békességért könyörög folyton nektek s kegyelemért?
Súgjátok meg nékem fülembe, mi vágy hajt titeket,
Mily cél, akarat, öröm, mely benneteket vezérel?
Tán a világnak gyönyörűsége nektek abban lehet
Hogy társatokat egyenlővé teszitek a földdel?
Vagy tán ebben remélitek felemelkedésetek,
Az emberek, a közösség hevítő szeretetét,
Hogy másokat lelkileg rommá, kopár tájra tesztek,
S magányba üldözitek őt a valótlan bűnéért?
Mert ezt veletek, ha nincs más út, én megtehetném
Hogy napjaitok perceit rémálommá tehetném.
Szórhatlak titeket alázó szavak hullámával
Egymagamban, vagy mint néha ti, csapattal karöltve,
Elfedném a gyönyört a félelem sötét fátylával,
S akkor ti kerültök a nevetések tengerébe.
A porba lökhetnélek titeket a kezeimmel,
Hogy ott ti legyetek a vadászatban elejtettek,
S mit sem törődve a hömpölygő könnyeitekkel,
Tudnék én tán vöröslő fájdalmat okozni nektek.
Ott átérezhetnétek a meggyötörteknek lelkét,
Megérthetnétek végre az ők reménytelenségét,
Mikor ott sajnálkozóként nem lesz mellettetek senki,
Nem lesz ott senki támaszt, kegyelem kezet nyújtani,
Lelketeket vígaszt adó szavakkal gyógyítani,
S a tündöklő csillagokról a fátylat lerántani.
Én eme ördögi bűnöket mind-mind megtehetném,
Hogy a poklot a szemeitek elébe teremtem.
De nem teszem, s a módot hozzá soha se keresném,
Hogy ily mélyre ítélendő tettre vezessem lelkem,
Mert enyém, mint sokaké, százszor különb tieteknél.
Az szeretetre, becsületre s szívre teremtetett.
S hiszem mindig s mindig, hogy az életnek vas kezénél
Nincs nagyobb, mely a jutalmatok megadója lehet.
Csak jusson el hozzátok mindaz, mi már kijár nektek,
S mint ti másokhoz, hozzátok se legyenek kegyesek!
Author: Kazup-Nagy Máté
Köszöntöm az olvasót! Kazup-Nagy Máté vagyok, fiatal középiskolás diák, amatőr költő. Általános iskola óta írok verseket, és a mai napig az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem, elfoglaltságom. Nem egy művem már megje- lent különböző antológiákban, amelyek mai napig mind sikert jelentenek. Verseimnek legfőbb témája a feltörő érzelmek rímekben való megfogalmazása. Az ember élete során sok mindent megtapasztal, akár az önfeledt örömöt, mely a csillagokig képes felrepíteni, vagy a mélyről feltörő fájdalmat, csak hogy egy-két példát megemlítsek. Számomra ezeknek versbe öntése egyrészt megnyugvást jelent, másrészt később a műveket elővéve és újból elolvasva könnyen fel tudom idézni azokat a pillanatokat, amelyek nagy hatással voltak rám. Ezen kívül a tájversek is közel állnak hozzám, hiszen akár egy őszi kép, vagy egy borongós téli nap is képes érzelmeket előhívni. Innen is köszönöm a családomnak, barátaimnak és tanáraimnak a bíztatást és a támogatást, valamint az Irodalmi Rádió szerkesztőségének, hogy tagja lehetek az alkotó közösségnek, és remélem, hogy a verseim elnyerik az olvasók tetszését!
Egy válasz
„Tán a világnak gyönyörűsége nektek abban lehet
Hogy társatokat egyenlővé teszitek a földdel?”
Igen, sajnos vannak ilyenek, ráadásul olyan pozicóban, ahol ezt megtehetik.
Szeretettel: Rita