Csoda-szemmel (A dongó)

 

ha nem félsz, nem félek...








A DONGÓ


Vizes fűben eső után,
lábamon csöpp gumicsizma.
Fölszaladtam kert végébe,
nyolcévesen.

  Királydongó épp arra szállt,
csizmaszárba belekószált.
Ijedtében mart a lábba,
szúrt is, mart is szegény pára.

Visítottam, mint a nyúl,
mint akinek már alkonyul.
Lélekszakadva hegynek fel,
apám futott, segítsen.

Megnyugtatott: ez csak dongó,
bántani nem akart a golyhó,
csak megrémült szegény pára,
amint beszorult a csizmaszárba.

Megígértem, hogy nem félek,
a dongó kedves, puha lélek.
Pár nap eltelt, s eltökéltem:
megsimogatom a méhet.

Leültem a virágágyba,
vártam dongó szálljon rája.
Sürgött, járta a szirmokat,
kezem lassan összecsuktam.

Két tenyerem kagylót formált,
a dongó benne föl-alá járt,
tudtam, hogy ha nem félek:
szeretetem feléled.

A csiklandozás alábbhagyott.
A dongó édeset álmodott...
Szívem eltelt melegséggel,
s ő tovább aludt tenyeremben.



-----o-----



A történet vége: miután megpihent tenyeremben, kis idő múlva kinyitottam kezem s elrepült. 🙂
Gyerekként a legnagyobb termetű poszméhet neveztem el királydongónak. 



-----o-----

kép forrása: Pixabay

Author: Adorján L. Zoé

Vannak átélt pillanatok, amelyek újjászületve az írásban testesülnek meg… és vannak pillanatok, a még meg nem éltek, amelyekkel sarjadó írásaink halmoznak el. Mindannyian írunk és olvasunk a kiapadhatatlan forrásból, ahol: mindig miénk a pillanat! Teljességében…