Csoda-szemmel (A dongó)

 

ha nem félsz, nem félek...








A DONGÓ


Vizes fűben eső után,
lábamon csöpp gumicsizma.
Fölszaladtam kert végébe,
nyolcévesen.

  Királydongó épp arra szállt,
csizmaszárba belekószált.
Ijedtében mart a lábba,
szúrt is, mart is szegény pára.

Visítottam, mint a nyúl,
mint akinek már alkonyul.
Lélekszakadva hegynek fel,
apám futott, segítsen.

Megnyugtatott: ez csak dongó,
bántani nem akart a golyhó,
csak megrémült szegény pára,
amint beszorult a csizmaszárba.

Megígértem, hogy nem félek,
a dongó kedves, puha lélek.
Pár nap eltelt, s eltökéltem:
megsimogatom a méhet.

Leültem a virágágyba,
vártam dongó szálljon rája.
Sürgött, járta a szirmokat,
kezem lassan összecsuktam.

Két tenyerem kagylót formált,
a dongó benne föl-alá járt,
tudtam, hogy ha nem félek:
szeretetem feléled.

A csiklandozás alábbhagyott.
A dongó édeset álmodott...
Szívem eltelt melegséggel,
s ő tovább aludt tenyeremben.



-----o-----



A történet vége: miután megpihent tenyeremben, kis idő múlva kinyitottam kezem s elrepült. :)
Gyerekként a legnagyobb termetű poszméhet neveztem el királydongónak. 



-----o-----

kép forrása: Pixabay







Adorján L. Zoé
Author: Adorján L. Zoé

Vannak átélt pillanatok, amelyek újjászületve az írásban testesülnek meg… és vannak pillanatok, a még meg nem éltek, amelyekkel sarjadó írásaink halmoznak el. Mindannyian írunk és olvasunk a kiapadhatatlan forrásból, ahol: mindig miénk a pillanat! Teljességében…

1
Megosztás
Megosztás

4 Responses

  1. Tüneményes soraid érdeklődéssel olvastam. Azért a rovarcsípések nem mindig olyan ártalmatlanok, bár a darázs többször is tud szúrni, a nélkül, hogy elpusztulna, a méh csípésre is vannak allergiás emberek, meg hát azért valljuk be, hogy az a csípés se kellemes.

    A vers ettől függetlenül, vagy ezzel együtt bájos volt.

    Szeretettel: Rita

    1. Kedves Rita! Köszönöm szépen, hogy elolvastad ezt a kis gyerekkori történetet. Igen, senkit sem szeretnék arra bátorítani, hogy dongót fogjon a kezébe. Akkoriban én így győztem le a félelmemet. (Az volt az első és mindmáig utolsó dongócsípésem.) Szeretem őket, kedves lények. Ez a korábbi versem is róluk szól: https://irodalmiradio.hu/2024/09/23/mit-sem-erek/ 🙂
      Szeretettel, Zoé

Hozzászólás a(z) Tóth Lászlóné Rita bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


A pad

Alábbi írásom az Irodalmi Rádió Ágra hulló arany című tavaszi antológiájában jelent meg.   A közparkban, a kerek díszágyás és a platánsorral szegélyzett sétány között

Teljes bejegyzés »

Anyák napjára

-Szia Anyuu! – hallatszott az utcáról egy vékonyka hang, majd a gazdája szöszke buksija is felbukkant, azt egy narancssárga hátizsák követte, ami nagy lendülettel repült

Teljes bejegyzés »

Izzó parazsak

Izzó parazsokon lépdel a lábam, visszafognám, de menni akar. Égető vágyban uralkodik rajtam, szalmaláng érzés, nem diadal.   Látom az utam, napfénnyel világít, kirajzolódik gyorsan,

Teljes bejegyzés »

Acél sínek

Acél sínek vezetnek az úton, kattognak rajta a vonatkerekek. Váltani kell néha tudom, mert van út, mely sehova sem vezet.   A jó jövő megcsillan

Teljes bejegyzés »

Veled átélni

Veled átélni   Veled akarom átélni, A szürke hétköznapokat; Sétálni, vagy csak ülni egy padon, És nevetni nagyokat. Boldognak lenni, Csak veled szeretnék; Mindent, amit

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Így tanultam

Menni, menni, visszanézni. Sosem szólni, csak remélni. Mindig újra megpróbálni, sosem bukni, csak felállni.   Mindig kérni, nem elvenni. Hogyha más kér, akkor adni. Nem

Teljes bejegyzés »