A mi nyarunk

Most is látom a tó százszínű kékjét, amint

ezernyi darabra megtöri a napfényt.

A part kövei közül sirályok figyelnek,

mint eddig még nem látott, elvarázsolt lényt.

 

Mosoly ült az arcomon végestelen végig,

gondtalan öleltél, s öleltelek téged.

Kontyos-kendős nonnák szúrósan szemléltek, majd

legyintve nevettek, mintha ismernének.

 

Már déli hőségben lebeg a piazza, csak

két bolond turista baktat a köveken.

Behajtott spaletták mögött találgatják, ez most

szerelemben a nyár, vagy nyárban a szerelem?

 

Forró délután kopott kőlépcsőkön ültünk,

hátunk mögött csak a templom kapuja volt.

Fejünk fölött a torony hosszú árnya mozdult,

a nap elé állva védőn fölénk hajolt.

 

A fagylalt olvadt szivárványként csorgott alá,

átfestve a tölcsér ostyarombuszait.

Gyereksereg pancsolt a köztéri kútvízben,

lefröcskölve kőbevésett Vénuszait.

 

Csillagos éjszakákon meglebbent a függöny,

rojtjaiba csimpaszkodtak sóhajaink,

liliomok nehéz illata kúszott felénk,

s szégyenlősen megbújt a paplan ráncain.

 

Hazafelé úton a tenger mellett jártunk,

lábunk szaporán futva a vízbe gázolt,

napégette bőrrel és sócsillámos hajjal

is boldogok voltunk, minden oly csodás volt.

 

Mintha a nap szétrobbant volna a táj felett,

izzó arany folyt szét, vakítva a szemet,

csak ciprusok sora tördelte szét itt-ott

az utánunk küldött búcsúüzenetet…

 

De oly gyorsan peregnek a naptár lapjai:

meghajlik a hátunk és vele a korunk,

megcsal szemünk, fárad az elme, de mi akkor is,

minden éjjel ezzel a nyárral álmodunk.