Ősz volt, szeptember.
Talán hétfő.
A sétányon, a Dunaparton
Csak a szél kószált,
s, néhány magányos
Keserű arc,
úgy tűnt szakítás után.
A napsugarak már csak cirógattak,
s oly jó volt érezni őket arcomon.
Érintésük már nem volt bántó,
csak kellemes futó borzongás.
Lent a parton, egy vidám kis csapat tagjai
Álltak a vízen kikötött stégen,
és élvezték a vizet, a mozgást lábuk alatt,
a napot és egymás társaságát, s azt, hogy élnek.
Hangosan társalogtak, nevetgéltek.
Hangjukat felém sodorta a szél, de nem volt bántó,
Inkább kellemes, mint valami dallamos zene.
Kissé távolabb, közvetlen a vízparton,
a Bambini di Római part székeit, nyugágyait,
épp akkor szedték össze,
szezonvégi zárás alkalmából.
Közben a hangszórók még működtek,
szólt belőlük valami nosztalgikus,
egyben szívfájdító, a fülnek kellemes zene.
A dallamok áradtak, szálltak a légben,
mint megannyi színes luftballon,
a szél kényének-kedvének kitéve.
A zene és a táj eggyé olvadva, egymást áthatva,
mint egységes egész, ott remegett a levegőben,
lágyan símogatva, szívet, s lelket egyaránt.
A hatás oly erős és szép volt,
hogy meg kellett állnom.
A hangulat, a szépség,
nem tűrt semmi mozgást.
Tiszteletet, figyelmet kívánt,
s szemem lassan könnyel telt meg,
De takartam őket, mert szégyeltem.
Mégis, a könnycseppek szememet takaró
kezem ujjai közti réseken,
maguknak utat találtak, lehulltak a földre,
s tovább gördülve egyesültek a Duna vízével.
Legalábbis így képzeltem, és ha így lett volna,
az olyan lett volna, mint a mesékben, s olyan
édes-búsan történt volna.
A sétány idilli képe és hangulata e nap,
hétfőt idézte. Igen annak kellett lennie, hisz minden,
a hét kissé nehéz, még reménytelennek tűnő,
kezdő napjára emlékeztetett.
Csak álltam ott, nem tudtam, hogyan lehet
ilyen hangulatot otthagyni, és feledni az idillt.
Próbáltam rögzíteni szemeben a látványt,
fülemben a zenét, szívemben, így együtt
ezt a különös érzést, amit elfelejteni nem lehet.
Máig sem értem, magam sem tudom,
hogy sikerült mindezt otthagynom, és
visszatérni a rút, zajos világba
a fülsértő zajok közé, de hazatérve
még sokáig a látottak és
hallottak hatása alatt álltam annyira, hogy
kénytelen voltam fülem vattával betömni,
hogy külvilág bántó zaját ki tudjam zárni,
és, hogy újra fel tudjam idézni.
a felejthetetlen hangulatát,
a szeptemberben tett sétának, a Dunaparton,
eme napos délelőtt,
talán hétfőn.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
2 Responses
Kedves Tonió!
Kellemes hangulatú Dunaparti sétád tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Itt köszönöm még neked, hogy elolvastad versemet. Örülök, hogy kellemes perceket hozott számodra elolvasása.
Szeretettel
Tonió