Érzelmes szeptemberi séta a Dunaparton

Ősz volt, szeptember. 

Talán hétfő. 

A sétányon, a Dunaparton 

Csak a szél kószált, 

s, néhány magányos  

Keserű arc, 

úgy tűnt szakítás után. 

A napsugarak már csak cirógattak, 

s oly jó volt érezni őket arcomon. 

Érintésük már nem volt bántó, 

csak kellemes futó borzongás. 

 

Lent a parton, egy vidám kis csapat tagjai 

Álltak a vízen kikötött stégen, 

és élvezték a vizet, a mozgást lábuk alatt, 

a napot és egymás társaságát, s azt, hogy élnek. 

Hangosan társalogtak, nevetgéltek. 

Hangjukat felém sodorta a szél, de nem volt bántó, 

Inkább kellemes, mint valami dallamos zene. 

Kissé távolabb, közvetlen a vízparton, 

a Bambini di Római part székeit, nyugágyait, 

épp akkor szedték össze, 

 szezonvégi zárás alkalmából. 

Közben a hangszórók még működtek, 

szólt belőlük valami nosztalgikus, 

egyben szívfájdító, a fülnek kellemes zene. 

A dallamok áradtak, szálltak a légben, 

mint megannyi színes luftballon, 

a szél kényének-kedvének kitéve. 

A zene és a táj eggyé olvadva, egymást áthatva, 

mint egységes egész, ott remegett a levegőben, 

 lágyan símogatva, szívet, s lelket egyaránt. 

 

A hatás oly erős és szép volt,  

hogy meg kellett állnom. 

 A hangulat, a szépség,  

nem tűrt semmi mozgást. 

Tiszteletet, figyelmet kívánt, 

s szemem lassan könnyel telt meg, 

De takartam őket, mert szégyeltem. 

Mégis, a könnycseppek szememet takaró 

 kezem ujjai közti réseken, 

maguknak utat találtak, lehulltak a földre, 

s tovább gördülve egyesültek a Duna vízével. 

Legalábbis így képzeltem, és ha így lett volna, 

az olyan lett volna, mint a mesékben, s olyan  

édes-búsan történt volna.  

 

A sétány idilli képe és hangulata e nap, 

hétfőt idézte. Igen annak kellett lennie, hisz minden, 

 a hét kissé nehéz, még reménytelennek tűnő, 

 kezdő napjára emlékeztetett. 

Csak álltam ott, nem tudtam, hogyan lehet 

ilyen hangulatot otthagyni, és feledni az idillt. 

Próbáltam rögzíteni szemeben a látványt, 

fülemben a zenét, szívemben, így együtt 

 ezt a különös érzést, amit elfelejteni nem lehet. 

 

Máig sem értem, magam sem tudom, 

 hogy sikerült mindezt otthagynom, és  

visszatérni a rút, zajos világba 

 a fülsértő zajok közé, de hazatérve 

 még sokáig a látottak és  

hallottak hatása alatt álltam annyira, hogy 

 kénytelen voltam fülem vattával betömni,  

hogy külvilág bántó zaját ki tudjam zárni, 

és, hogy újra fel tudjam idézni. 

a felejthetetlen hangulatát, 

 a szeptemberben tett sétának, a Dunaparton, 

eme napos délelőtt, 

 talán hétfőn.