Sisa Richárd: A semmi éneke
1. Felvonás: Egy hang
A recsegő falevelek megszaggatott bőrét durva agyarakként döfték át a gereblye pengéi. A száraz levelek egymásra kúszva, védelmező kupacokként vonták körül a lányt. Vagy inkább meg akarták őt fojtani?
A görnyedő, nem túl szép arcú, lány hátán kipúposodó csontokon, a fekete hajzuhataga göndör ágai csimpaszkodtak. A gereblyézés és a levelek mélabús suhogása a lány minden figyelmét lekötötte, de azt azért meghallotta, amikor a postás közeledett. A lány megeresztett egy bágyatag mosolyt, majd figyelmét arra a viharvert lapra irányította, amit a fiú szorongatott.
– Ezt önnek hoztam. -nyújtotta a lapot nagy komolyan.
– Nem mintha mások is lennének itt…- csóválta a fejét a lány, a kihalt környéket kémlelve.
– Mármint, ezt csakis önnek hoztam. -pontosított a fiú, majd egy kurta mosolyt követően tovább állt.
A lány még sokáig állt ott megkövülten, a lapra meredve.
…
A sor a végtelenségig kígyózott. Talán még azután is.
Már kétszer majdnem úgy döntöttem, hogy ennyi elég volt, megyek haza, de minél előrébb jutottam, annál inkább húzott valami befelé. Egy láthatatlan kapocs.
A kezeim között ott pihent a lap. A Nagyszínház felhívása volt, mely szerint énekesnőt kerestek. Azé a színházé, ahova a társadalom krémje jár, hogy eltöltsenek egy negédes kuncogással teleszőtt elegáns estét.
Ahogy egyre közelebb értem a bejárathoz, egyszerre tört rám minden. Anyám. Amikor még életben volt. Amikor még úgy volt, hogy operaénekesnő leszek. Amikor még voltak álmaim. Amikor még nem egy megtört, beszürkült lány voltam, aki apja birtokán megtűrt személy.
…
A lappangó homályból szikrázva türemkedett ki az a gyermeteg fénysáv, ami rávetült a színpad deszkázott közepére. A hideg futkározott a bőröm minden szegletén, ahogy fekete árnyékommal megtörtem a fehér fény egyhangúságát. A fény mindenemet feltárta a zsűri előtt, akik a sötétségben figyeltek. Éreztem a tekintetüket, a várakozásukat.
Először ott álltam egyedül, dal nélkül. Szótlanul. Becsuktam a szemeimet, és mikor kinyitottam, már egész máshol voltam. Anyám ölében. Énekelt nekem. Meleg testével körülölelt, és miközben dalolt, kezeivel hosszú hajtincseimmel játszadozott. Mit is énekelt mindig?
Azon kaptam magam, hogy én is énekelni kezdek. A dal betöltötte minden porcikámat. Anyámmal énekeltem. Tudtam, hogy itt van mellettem, fogja a kezem, és együtt dalolunk.
Az igazgató és a rendező hallgatta, ahogy hangom kitör szájam kalitkájából, körbefut a színházteremben, visszaverődik a ruganyos párnákról, majd visszatér hozzám. Az utolsó szavak után hangom elhalt, anyám semmivé foszlott, én pedig újra ott álltam egyedül a színpadon. Meztelennek éreztem magam. Kitárulkoztam. A zsűri nem szólt semmit.
Halkan meghajolva megpróbáltam minél hamarabb elhagyni a termet, de ekkor egy szabott öltönybe bújt férfi darabosan feltápászkodott a zsűri asztalától.
– Holnap, 34-es gyakorlóterem. – jelentette ki, mintha ez magától érthetődő lenne.
– Tessék? – motyogtam.
– Fel van véve! -morogta a férfi, pedig szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Egy magas rangú férfi, és egy gyámoltalan kis csitri. – Mi is a neve?
– Havas Adél.
El sem akartam hinni a férfi szavait. Megcsináltam! Vagyis megcsináltuk. Pontosítottam magamban, ahogy anyám selymes hangjára gondoltam, amely az imént még szétáradt a csontjaimban.
…
Bármit megadtam volna, hogy énekesnő lehessek. Anyám mindenben támogatott. A halála után azonban minden tervem a porba hullott. Apám hallani sem akart arról, hogy színpadi pályára adjam a fejem, ezért egyetemre küldött. Így kerültem a jogi egyetemre, ahonnan hamarosan kicsaptak.
Azóta apám birtokán élek. Egyszemélyben vagyok szakácsnő, takarítónő és kertész. Cserébe van fedél a fejed felett, te nyomorult. – mondta apám.
Talán, ha elég jó leszek, apám megbékél velem. Talán, ha elég jó leszek, lehet még jövőm. Legalábbis olyan, amilyet még gyerekkoromban anyámmal képzeltem el.
…
Ezüstös porral behintett fátylak, égő piros tollak, türkizen csillogó selymek és vastag kalapok nyomódtak az arcomba. Nyüzsgő emberek áradata sodródott ide-oda. A színpadon a díszlet berendezői vakmerően függeszkedtek létráikon, a sarokban a jelmezesek tologálták nagy becsben tartott kreációikat, a sminkesek a szereplők körül ugráltak, és minden szabadon hagyott bőrfelületüket egy maroknyi púderrel eltüntettek.
Üdv a főpróbán! – intett a rendező, én pedig elmosolyodtam.
…
A főpróba után kimerülten, de elégedetten álltam meg az igazgató előtt.
– Szép munka! – biccentett összeszorított szájjal.
– Köszönöm. – ez volt az első alkalom, hogy megdicsért. – Elnézést, az előadásra melyik ruhát beszéltük meg végül?
– Nekem teljesen mindegy. Úgysem fog látszódni.
– Tessék? – döbbentem le. Én lennék ugyebár a darab főszereplője.
– A függöny mögül fog énekelni, a nézők nem fogják látni. – szűrte a fogai között a szót.
– De hát mi történt? – szorult össze a gyomrom. Akkor ki lesz a színpadon helyettem?
– Ugye nem gondolta Annácska, hogy…
– Adél. – javítottam ki ingerülten.
– Ugye nem gondolta komolyan, hogy önt kellő vonzerő és báj híján a színpadra állítjuk? Vagy talán magácska azt hitte, hogy mivel meglepően szép hangja van, máris maga lesz az előadás ékköve? Bizony ez óriási tévedés. – húzódott gunyoros vigyorra a szája. – Gizella kisasszony holnap érkezik. Ő tátogni fog, maga meg előadja ugyanezt, mint ma. – mondta ellenállást nem tűrő hangon, majd újra széles mosollyal tette hozzá. – Maga csak egy nő. Egy nő. Semmi több. A nő semmit nem ér telt mellek és kerek fenék nélkül. Gizella pedig egy igazi …- nyalta meg a szája szélét, de a mondatot már nem fejezte be.
Úgy éreztem magam, mint akit meztelenre vetkőztettek, megerőszakoltak, majd a földön kuporogva hasba rúgtak. Könnyeimet visszatartva futottam. Épp elértem a hátsó kijáratot, amikor a rendezőbe ütköztem.
– Mi a baj? – kérdezte aggódó figyelmességgel.
Azon kaptam magam, hogy mindent elmesélek neki.
– Nagyon sajnálom. – mondta együttérzően. – Ez az igazgató döntése volt. Meg az Ön apjáé.
– Az apámé?
– Igen. Mint azt Ön is jól tudja, az Ön apja igen befolyásos ember…
Abban a pillanatban a világ kiesett a talpam alól. Szédülve hagytam ott a rendezőt és rohantam, ahogy csak bírtam.
2. Felvonás: Egy zaj
Egy porszemcsékkel gondosan betakart fényképet nézegettem az éjjeliszekrényemen. A mosolyuk ugyanolyan volt… A feleségemnek és a lányomnak, Adélnak. Ahogy a kifakult arcképen csüngtek szemeim, hallani véltem, ahogy a feleségem énekelt. Valamikor ő is énekesnő akart lenni, bár soha nem vallotta be. Azonban Adél születése után háziasszony lett. Vezette a háztartást, nevelte Adélkát. Nem kellett dolgoznia, hiszen tehetős és ismert voltam. Megjelent az oldalamon hivatalos eseményeken, mosolygott, integetett, majd vacsorát főzött, és folytatódtak a mindennapjai. Tudta, hogy mellettem soha nem lehetne énekesnő. Az nem lett volna méltó hozzám. Csak elvétve hallottam, hogy éjszakánként kiosont a teraszra, és ott dúdolt magának. Adélban mindennap őt látom.
Adél énekelni akar, és akart mindig is. Ezt mindenáron meg kellett akadályoznom. Mi lett volna belőle? Egy könnyűvérű művésznő? Nem! Én a lányomból sikeres embert fogok faragni! Egészen addig biztos voltam ebben, amíg ki nem csapták őt az egyetemről. Akkor azonban megpróbáltam kiradírozni őt az életemből és azóta már csak megtűröm őt a birtokon. Amikor újságolta, hogy elnyerte a Nagyszínházban a főszerepet, rögtön cselekedtem. Az igazgató is egyet értett velem, és kifejtette, hogy a színpadra amúgysem tehetséges, inkább jó nők kellenek. Természetesen egyet értettem vele. Hiszen miért is mennék színházba, ha nem a női test kerek arányain csorgatni a nyálam? Emellett nekem fontos volt, hogy a presztízsemet ne árnyékolja be az a tény, hogy a lányom művészkedik. Már így is épp eleget ront a helyzetemen, hogy nincs fiam.
A folyosó falain végig csordogált az elfojtott sírás. Adél sírása.
– Baj van? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést.
– Nincs.
– Jó. Akkor várom a fellépésedet.
– Hát persze. – Ahogy belém fúrta a tekintetét, már biztos voltam benne, hogy a színházban valaki elszólta magát. Láttam a fekete szemei vizében.
Nem foglalkoztam vele tovább, ott hagytam. Honnan is sejthettem volna, hogy a lányomat ekkor látom utoljára?
3. Felvonás: Egy dal
A zsongás hullámokban emelkedett és süllyedt, ahogy a nézőtéren az emberek ölelkeztek vagy széles mosollyal kezet ráztak. A színpadon hamarosan Gizella kisasszony tündökölt, aki elbűvölően mozgott a férfiak vad ámulata és feleségeik zavart haragjának kereszttüzében. Kezei le-föl csúszkáltak az ezüstözött mikrofon tövén, miközben a férfiakkal flörtölt. Bejelentette, hogy először egy népszerű áriát fog előadni, majd szájához igazította a mikrofont és mély levegőt vett. Hang azonban nem jött ki a torkából. Újra megpróbált énekelni, miközben hátra-hátra pillantgatott, és kétségbeesetten pásztázta a függöny bíbor színű zugait. Rövid feszült várakozás után megpördülve a tengelye körül, eltűnt a függöny ráncai között. Hamarosan azonban rosszul palástolt rettegéssel állapodott meg újra a mikrofon előtt:
– Sajnos nem érzem jól magam. – nyávogta mesterkélten, majd látványosan összeesett a színpadon. A nézők azonban teli szájjal vigyorogtak és nevettek a művésznőn. Ez az olcsó közjáték nem tévesztette meg őket.
– A semmi énekét hallhatták! – kiáltotta valaki a tömegből, mire mindenki kivörösödve bólintott és elégedetten tapsolt.
Adél aznap éjszaka örökre eltűnt a városból. Soha senki nem látta többé. Az apa célja valóra vált, Adél tényleg kiradírozódott az életéből.
Azonban néha, a feneketlen éjszakákban hallani vél hangokat a teraszról, és ilyenkor már nem tudja megmondani, hogy melyik a feleségéé és melyik a lányáé.
Author: Sisa Richárd
Az ég leszakad, kilöknek. Körülötted zsongás, nem érted, még nem. Mindenki siet, rohan. Néha köszönnek, lepacsiznak, futva biccentenek, árkon-bokron ugrálva mennek, haladnak valahova. Legalábbis szerintük valahova. Még nem érted. Befelé fordulva utánzod őket. Összehúzod kabátod, magadat, arcot le, lábat előre, egymás után, szép sorban. Itt befordulsz, ott ki, amott jobbra, lefelé balra. De egyszer csak megállsz. Nézed a hömpölygő, méhkaptárba tartó darazsakat, akik nyugodtan fejvesztve, erőltetetten menetelnek. Viszik őket. Nem is tudnak róla. A többiek sodornak téged. Menj a dolgodra, ügyelj, ne légy más, szedd a lábad, nehogy lemaradj, ne tűnj ki, ne szólalj fel, ne légy bizonytalan. Ne vesztegesd idődet, ne akard megváltani a világot, nem vagy más, olvadj be, nézz előre! De mindenkinek más az előre. Mindenki maga tanul meg járni, akkor miért lépkednél úgy, mint mások, minek sietnél? Állj meg. Ha megállsz, tán megérted.
