A vándor megbánja bűneit(Régi krónikából véve)

A konokfejű idő nem tekint sem előre, sem hátra, 

csak egyre halad mindig ugyanúgy, azonos irányban, 

ahol már párja, a végtelen idő várja.  

Belőle tekintsük a véges idő egy darabkáját,  

sok száz évnyi messzeségből nézve, a múltból kiragadva, 

annak is egy részét véve, mely az egészhez képest,  

tűnhetne akár egyetlen pillanatnak. 

 

E régi idők históriája, egy pillanatának történetét őrzik 

elsárgult lapjai, régi veretes krónikának, és szólnak 

 egy istenfélő vándorról, ki miközben vándorútját tette, 

 hogyan lelt rá régi elfeledtnek hitt bűnére, 

 s azt hogyan vallotta meg Istennek. 

 

Az elfeledett régi idők, egy régi történeti pillanatában 

az történik éppen, hogy az est a magasból 

 leszáll, égi létrán,  

s takaróját borítja a nyugvó tájra, az alvóra. 

A nap már rég búcsút intett a világnak,  

békésen alszik ágyában. 

Szépet álmodik. 

Álmában még mosolyog is.  

 

Ezalatt, lent az úton magányos vándor közeledik. 

Vele együtt, hű társként, párban jő az éj, 

 ki őt arra kéri, most álljon meg, itt az idő megpihenni,  

mert a sötétség úgysem engedi őt tovább menni, 

 útja mára itt véget ért. 

A vándor hallgat a szóra és megáll. 

De sajna, pihenésre még sincs idő, 

majd az is eljő, de előbb várja még egy feladat, 

amit el kell végezni: tábortüzet kell rakni.            

És ha már szegény vándor ott tart, 

 hogy a lángok lobognak, 

eljő az idő számára végre-valahára,  

hogy leülhet, megpihenhet, 

 a tűz közelében, s melegedhet. 

És mi mást csinálhatna közben ezalatt 

 a lobogó lángoktól karnyújtásnyira, 

 mint bámulni 

 a táncoló, szeszélyesen imbolygó, 

 szabadságra vágyó, engedetlen lángok próbálkozásait, 

 hogy atyjuktól, a szigorú szülői tűztől 

 elszökjenek, elszabaduljanak, búcsút intve 

 megszokott otthonuknak, 

 és vele együtt búcsút mondjanak 

 kis testvéreiknek is, 

 az engedelmes, szófogadó, 

 vöröslő-pirosló parazsaknak. 

 

Amint a lángok játékát némán, fáradtan nézi, 

Azon kapja magát, hogy szemét már 

 nem is tudja róluk levenni. 

Egy, a tűzből áradó bűvös erő, 

 magához húzza tekintetét, 

fogva tartja, el nem engedi, 

 mást nem is tud tenni,  

mint a lángokat kitartóan bámulni. 

És belőlük régen elfelejtett 

 emlékek törnek elő, kelnek életre. 

A múlt árnyai felélednek, kisértenek. 

 Előlük menekülni lehetetlen. 

Velük szembe kell nézni, akkor is,  

ha ez kényelmetlen, kellemetlen. 

A vándor a szemét egyre jobban, 

 egyre beljebb a tűz mélyébe fúrja, 

de érzi, ez a nézés ugyanúgy lelke titkait is kutatja. 

S ahogy egyre beljebb halad a vizsgáló tekintet a tűz fészkében, 

úgy az egyre mélyebbre hatol lelkében, s eljut annak rejtekébe. 

Ott találja réges rég elfelejtett bűnét meglapulva. 

A lángok játékát nézve örvendezett,  

lám azok segítették, felfedezni régi bűnét. 

De számára hamar megvilágosodott, 

hogy nem a lángok voltak kik bűnére rávezették, 

ebben a dolgok mozgatója a valódi aktor  

maga az Úr volt, a Mindenható.  

S a bűn felszínre jutva lelkiismeretét alaposan felkavarja 

S ha már, egyszer rátalált e régi bűnre 

Most itt lenne a lehetőség, hogy azt megbánja és meggyónja. 

A szertartáshoz szükség lenne még egy feszületre, 

Mely szimbolizálhatná a szent lelket  

s egyben megfelelne egyaránt gyóntatószéknek.  

 Nosza rajta, keresd meg vándor 

S, ő elindul és megtalálja azt, 

 egy kiszáradt fa két 

 keresztformára összeakadt két ágában.  

 Így, mivel e fakereszt is előállt a gyónáshoz, 

 a feltételek rendelkezésre állnak,  

 a szándék is megvan hozzá  

a lehetőség is magát kínálja, 

 hogy a vándor lelke mélyén 

 régóta rejtett bűnét  

Itt az éjben a természet ölén  

megbánja, és meggyónja. 

S ő, komoly elszántsággal  

kezdi a szertartást, 

 de előbb térdre ereszkedik, 

 szívét megnyitva, lelkét kitárva  

így mondja el őszintén bűnbánó szavait.  

A bűnbánást követi a feloldozás, és  

az Úr testének jelképes befogadása.  

Ehhez a szükséges segítséget 

 az öreg hold adja meg,  

ki a gyóntató és áldoztató pap  

egy személyben erre az éjszakára. 

És, hogy a szertartásban 

 hiba ne legyen ostyának megteszi 

 egy érett málnaszem. 

Ministránsoknak pedig  

kiválóan megfelelnek  

a sziporkázó csillagok az égen. 

Az áldozással a szertartás véget ér,  

Vándorunk megtisztult,  

 immár könnyű lélekkel nyugovóra tér. 

 

Másnap a reggeli napsugarak  

cirógatása ébreszti álmából. 

Boldogan, megtisztult lélekkel  

kel fel alkalmi ágyából. 

Egy-kettőre elkészül, 

S egy fertály óra múlva már útra kész. 

A nap már fenn dalol az égen 

A cél még messze, indulnia kell, 

az út már várja, az első lépéseket már meg is tette, 

gyorsan halad, alakja egyre kisebb. 

Füttye még a távolból ide hallatszik.  

Nyomát, egyedüli emlékét, 

csupán az út pora őrzi. 

Egy idő után a szél felkapja azt is, 

felkavarja, a magasba emeli, 

ott szerte szórja. 

 

Nyoma ezentúl már csupán egyedül, 

ama régi krónika megsárgult lapjain lelhető

fel, kivéve ha

 e szerény versikét is 

erre a célra méltónak ítéled.