Ama nevezetes est kezdetén, mikor táncra kérted
nem is gondoltad volna, hogy a folytatás,
és főleg a vége majd így alakulhat:
Nos, akkor csillogott a szeme,
mikor tekintete szemed kereste,
s mikor rátalált, ott azzal a nézéssel mindenét,
minden rejtett kincsét rád bízta,
és vele együtt szívét, s lelkét neked kitárta.
Te is őt nézted, egyenest a szemébe,
tekintetét álltad, a magadét el nem kaptad.
Amit mondott, figyelmesen hallgattad.
S mikor rád került a sor, vallottál neki, amit hallani akart,
ígéreteket is tettél, s ezekben ugyancsak bővelkedtél,
és mindezt úgy tetted, hogy őszíntének tűntél.
Ez estet követő éjszakán nem jött szemére az álom
fejében ezernyi gondolat kavargott.
Képzelete egyedül körülötted forgott.
Vágyaiban téged már férjének látott.
A szerencsétlen csupán azt sem vette észre,
te arra a dologra előre nem gondoltál,
hogy a hitvesi gyűrűt ujjadról lehúzzad.
Így aztán a gyűrű, ami az ujjadon maradt
ékes bizonyitékául szolgált arra, hogy hazug volt vallomásod,
s hazug volt igéreted minden egyes szava, melyet,
akkor oly hihetően súgtál-búgtál a fülébe, ott azon az estén.
De te is jól tudod, hogy ekkor bűnöztél,
és egyszer majd a sors bírósága előtt
felelned kell ezért, és az érte kirótt megérdemelt bűntetésed
el nem kerülheted majd, főbűnödért csalfa hazug szerelmedért.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
„De te is jól tudod, hogy ekkor bűnöztél,
és egyszer majd a sors bírósága előtt
felelned kell ezért, és az érte kirótt megérdemelt bűntetésed
el nem kerülheted majd, főbűnödért csalfa hazug szerelmedért.”
A megvallott és megbánt bűneinket Isten a tenger fenekére veti és onnan többé elő nem veszi. Meg kell tudni bocsátani magunknak is, mert különben a bűneink lehúznak, miközben azokon már úgy sincs lehetőségünk változtatni.
Szeretettel: Rita