azt mondják, nyár van… (nyári dúdolós)

„ki ünnepel, az bort igyék, az meg nem árt, 

a jó bortól rózsaszín lesz a világ, 

jó bort igyék az, akinek búja van,

s tőle a bú nyakra-főre elrohan” *

Áginak és Rékának

ülök egy (tavi)rózsaszínű kádban,

a legszebb testszínű ruhámban,

napsütött fejemen nincs csákó,

de tudom mindez,

és tudom mindez,

jól érzem, mindez mire jó!

tudom, hogy hogy kerültem (tó)kába,

m’ért épp a testszínű ruhámba’,

m’ért nincs a fejemen egy csákó,

de tudom mindez,

én tudom mindez,

jól érzem, mindez mire jó!

talán a dolgot tisztán látnánk,

ha most a lelkem megnyit-,

ha most a lelked megnyit-, 

ha most a titkunk kinyitnánk…

2025.07.16., 69 évesen

* METRO együttes: Ülök egy rózsaszínű kádban

zenei illusztráció: Metro együttes – Ülök egy rózsaszínű kádban

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

Az „azt mondják, nyár van… (nyári dúdolós)” könnyed, játékos felszíne mögött meglepően gazdag lírai és hangulati rétegzettség bontakozik ki, amelyben a nyár nem pusztán évszak, hanem érzéki és lelki állapotként jelenik meg. A szöveg egyik legizgalmasabb vonása éppen az a finom kulturális és zenei áthallás, amely a METRO együttes: „Ülök egy rózsaszínű kádban” című dalával szinte cinkosan összekacsint: a rózsaszín kád motívuma itt nem csupán játékos kép, hanem egy kollektív emlékezetből előhívott hangulatjel, amely egyszerre idézi meg a könnyed dallamosságot, az iróniát és az intim, bensőséges létélményt. Ez az intertextuális rezdülés különös zenei aurát von a vers köré: a sorok mögött valóban ott lüktetne egy halkan dúdolt jól ismert melódia.

A mű líraisága éppen ebből a zeneiségből és ritmikai lebegésből táplálkozik: a rövid, hullámzó sorok, az ismétlések és a visszatérő hangsúlyok szinte refrénszerű szerkezetet hoznak létre, amely a verset a dal és a belső monológ határmezsgyéjére helyezi. Nyelvhasználata könnyed, közvetlen, szemantikailag mégis gazdagon telített; a hétköznapi tárgyi képek — a víz, a testközeli textúrák, a nyár fülledt levegője — fokozatosan metaforikus jelentéstartományba emelkednek. A „testszínű ruha” és a rózsaszín tónusok egyszerre hordoznak érzéki, hangulati és finoman erotikus sugallatot, ám mindez sosem válik nyerssé: inkább a sejtetés eszköze, mely a belső rezdülések képiségét erősíti.

A retorikai felépítés lágy fokozásra épül: a játékos nyitó hangulatból fokozatosan egy mélyebb érzelmi telítettség felé halad, ahol a nyár már az emlékezés, a vágy és az elmúló pillanatok szimbólumává is válik. A metaforák képiessége különösen egyedi abban, ahogyan az érzékiség és a hangulat egyetlen közös térben rezeg: a test, a színek, a dallam és az emlék összefonódnak. A vers belső hullámzása finom emocionális ívet rajzol, amelyben a könnyed derűt időnként melankolikus árnyalatok ellenpontozzák.

A szöveg tipográfiája — a rövid sorok, a szellős tördelés, a visszatérő hangsúlyok — tovább erősíti a dúdolható, zenei karaktert, mintha maga az írás is egy halk, nyári dallam volna. Összességében a mű egyik legnagyobb ereje éppen ebben a játékos, mégis mély összhangban rejlik: a dalra való finom utalás nem puszta stiláris gesztus, hanem a hangulat egyik legfontosabb hordozója, amely a nyár érzését egyszerre teszi nosztalgikussá, érzékivé és bensőségessé.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...