Sosem mondtam, mi köztünk van örök,
S most könnyek közt, összetörten ülök.
Szorongatva kezed,mintha megmenthetnél.
De hiába, hogy inkább maradni szeretnék.
Bocsásd meg, hogy el kell eresszelek!
Szívünk ezzel szembe már nem mehet.
Elszólít mellőled a kegyetlen végzet.
Tudom, édes, hogy nem ezt érdemelted.
Ne bánkódj most én, drága életem!
Engedd el már szépen a kezem!
Csak benned lángol.. innentől a szívem.
Óvd meg nekem, lobogjon a fénye !
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
2 Responses
Szomorú. Vajon hogy esne, ha ezt nekünk mondaná a kedvesünk?
Szeretettel: Rita
Nagyon rosszul esne szembesülni azzal, hogy akit szeretek, elveszítem. Hogy muszáj vagyok elengedni.Ugyanakkor mélyen megérintene az a torődés, amit irányamban mutatna azzal, hogy ebben a nehéz helyzetben is inkább törődik a szeretett személy fájdalmával és veszteságável, mint azzal, amivel önmagának kell majd szembenéznie.Hiszem, hogy létezik ekkora szeretet, hol a másik fontosabb önmagunknál, és ott, ahol számunkra már nem létezik jövő, még mindig aggódunk másokért.Szeretettel, Tünde