Két tűz között

A naplemente narancssárga fénnyel ragyogta be a takaros kertvárosi ház ablakait. A 47-es szám tágas konyhájának ablaka szélesen kitárva, a könnyű esti szellő meg-meglengette a szürke függönyöket. Az emeleti hálószobában, ahol Coral éppen a sminkjét igazította meg az öltözködőasztal előtt, ugyancsak nyitva volt az ablak. Az asszony közelebb hajolt a tükörhöz, kissé félrehúzta a szemhéját, és egy pamaccsal elegyengette a szemfestékét. Úgy vette észre, másképpen kell már sminkelnie magát, mint korábban, a festék ugyanis megült az arcát szelő apró ráncokban, és előnytelen hatást keltett. Mit sem szeretett volna kevésbé, mint előnytelen hatást kelteni. Kirúzsozta a száját, néhányszor finoman összeérintette keskeny ajkait, majd örömteli mosollyal, izgatottan az órára pillantott. Csaknem hét óra volt már, és Coral nagyon várta a kedvesét. Még egyszer megbizonyosodott róla, hogy csinos, a sötétkék selyemruha, amit a mai estére kiválasztott, remekül állt rajta, kiemelte az alakját, vonzónak érezte magát benne. Minden készen állt. A bort behűtötte, a pástétomos falatkákat elkészítette, és ő maga is a lehető legvonzóbb arcát mutatta. Nehezére esett már ilyenkor a várakozás, amikor minden szükséges dologgal elkészült, és nem volt mivel lekötnie magát. Túltengő energiája nyugtalanná tette, esetlenül fel-alá járkált szobában, fel-felvett egy tárgyat, csak hogy babráljon vele kicsit, majd visszatette.  Végül, hogy ne üljön tétlenül, átment a gyerekszobába, megkereste azt a lyukas nadrágot, amit már hetek óta meg akart varrni, feltette a szemüvegét, és nekilátott az öltögetésnek. A szoba, amelyben szeretettel pillantott körül, az elmúlt tizenöt évben számtalan átalakuláson ment keresztül. 

A szoba volt már űrállomás, dinó-rezervátum és tűzoltó-parancsnokság, a szőnyeget pedig hol vasúti sínek, hol műanyag állatfigurák, másszor pedig szétdobált tankönyvek borították. A jobb sorsra érdemes Micimackó és Tigris vidám arcát, amelyeket Coral még maga festett fel a falra Adam születése előtt, most épp rappereket és sportautókat ábrázoló poszterek takarták le. Coral már majdnem végzett a varrással, amikor megszólalt a csengő, és az asszony összerezzent. Nehezére esett volna otthagyni a munkát, a vendég pedig egyébként is késett, így hát nyugodtan fejezte be az utolsó öltéseket, majd izgatottságát palástolva lassan lement a lépcsőn, és ajtót nyitott.

Az ajtóban egy bűnbánó képű, alacsony fickó állt, aki kissé zavartan babrálta ősz szálakkal dús, egykor fekete körszakállát. Coral gyorsan becsukta az ajtót, és kissé szemrehányóan fordult a férfihoz.

– Nem elég, hogy elkésel, mondtam, hogy ne elöl gyere be! – de a harag csak egy pillanatig tartott, elsöpörte a kitörő öröm, és a következő másodpercben már meg is csókolta a férfit. Lesegítette róla a könnyű  kabátot, és gondosan felakasztotta a fogasra.

– Ne haragudj, meg kellett állnom a patikában, anya keresett, hogy elfogyott a gyógyszere. Holnap elviszem neki – mondta a férfi, miközben otthonosan a konyhába sétált, és megkínálta magát egy pohár vízzel az asztalon álló kancsóból. Amíg ivott, pillantása fel-alá járt Coral alakján, majd elmosolyodott. – Gyönyörű vagy – mondta.

– Köszönöm – Coral ragyogóan mosolygott, és elégedetten körbefordult a tengelye körül. A bók hallatán hevesebben vert a szíve, és vidáman a konyhaszekrényhez lépett, hogy elővegye a borospoharakat. – Éhes vagy?

– Nem, köszönöm, ettem – mondta a férfi. – Látom vártál – tette hozzá, amikor az asszony elővette a hűtőszekrényből a fehérbort. Coral mosolygott, és az üveg kibontását a férfira bízta. Amíg az a térde közé szorított üveg dugójába csavarta a bornyitót, Coral hátulról átölelte, és megcsókolta a fülcimpáját. Vágyakozás nyilallt a testébe, és valami kellemes izgalom a férfi illatától, amely a tiltott találkák emlékét hordozta.

– Menjünk fel – mondta, és kézen fogta a férfit. 

A nap utolsó sugarai, az elcsendesedő utca, az első néhány tücsök meghitt hangulatot kölcsönöztek a hálószobának. Adrian leült az ágyra, és levette a nyakkendőjét, majd a borospohárral a kezében hátradőlt, szabad kezét a hasán pihentette. Coral elnézte egy pillanatra szabályos arcvonásait, sötétkék szemét, és a tervezőasztalnál megkímélt, finom kezeit, amelyekkel hamarosan őt fogja simogatni.

– Hol van Joe? – kérdezte a férfi.

Coralnak eszébe jutott, hogy elfelejtette beparfümözni magát, a fésülködőasztal mellől válaszolt. 

– Denverben. De reggel már jön is. Egyre többször elrángatják egy-két napos utakra, nagyon fárasztó.

Letette a parfümös üvegcsét, és egyúttal a karikagyűrűt is lehúzta az ujjáról, majd gondosan az ékszeres doboza tetejére rakta. Nem szerette levenni a gyűrűjét, hiányzott az ujjáról a megszokott érzés, de Adrian többször megkérte rá, így mostanában már szinte automatikus volt a mozdulat. Ivott egy kortyot, a pohár szélén piros, redőzött nyomot hagyott az ajka. Ő is az ágyra ült, és a férfi combjára tette a kezét.

– Milyen napod volt? – kérdezte.

– Fárasztó – felelte Adrian, és izgett-mozgott kicsit, hogy kényelmesebben legyen. – Úgy tűnik, végre beindul az a beruházás, amiről már hónapok óta megy a huzavona, de… – hirtelen elhallgatott, a szobában kalandozó pillantása a fésülködőasztalon álló, nagyméretű fényképre esett, amelyen Coral és Joe egy nyaralás alkalmával mosolyogtak együtt.

– De? – kérdezte Coral, majd észrevette a férfi meredt tekintetét, és követte a pillantását a fotóig. – Zavar? – kérdezte.

– Nem, dehogy… – a férfi megköszörülte a torkát. – Szóval, úgy tűnik, végre elindulunk, de még így is egész nap csak probléma probléma hátán….

Coral érdeklődve hallgatta, de a figyelme egyre inkább elkalandozott, és felidézte a férfi legutóbbi látogatásakor történteket. Látta magát, amint a fésülködőasztalra hasal, és a tükörben a másik gyönyörtől torz arcát figyeli, eszébe jutott, ahogy az asztallapot szorítja, miközben próbálja az egyik lábát minél magasabbra emelni, amint ő maga is egyre jobban elveszik a pillanat hevében, és ahogy lángol a teste.

Az emlék hatására a lángolás részben visszatért, és Coral megborzongott. Egyre kevésbé tudott Adrian mondandójára figyelni, és feljebb csúsztatta a kezét a férfi combján.

– De nem akarok munkáról beszélni – mondta amaz, és letette a borospoharat az éjjeliszekrényre, helyette érdeklődve felvette az ott heverő könyvet. – Nocsak, Vonnegutot olvasol?

– Az Joe-é – felelte Coral. Ritkán ivott, szinte csak akkor, amikor találkoztak, és a könnyű fehérbor gyorsan a fejébe kezdett szállni. Most egy másik kép rémlett fel előtte, egyszer kikísérte Adriant, és az autóban újra szeretkeztek. Kényelmetlen volt, és félt, hogy meglátják őket, de ettől csak még inkább élvezte. A férjével nem csináltak már ilyesmit, együttléteik kellemesek és szeretetteljesek, de egyúttal kissé egyhangúak is voltak.

– Értem – mondta Adrian, és minden további nélkül visszatette a könyvet. Az asszony egy pillanatra úgy látta, mintha beletörölné a kezét a nadrágjába, de az igazán furcsa lett volna, így meggyőzte magát, hogy semmi ilyesmi nem történt. Egy pillanatra hallgattak.

– Nekem kellemes napom volt – mondta a nő vidáman. – Adam telefonált, nagyon jól érzi magát a táborban, azután meg előkészítettem néhány ágyást, holnap ültetni akarok.

Adrian mosolyogva hallgatta, le sem véve a szemét Coral arcáról.

– Délután meg végig azon gondolkoztam, hogy hogyan legyen majd a nyaralás. Joe már olyan régóta szeretne Olaszországba menni, úgy örülnék, ha idén sikerülne, láttam pár jó ajánlatot – mondta, és nem vette észre, hogy a másik arcán egy kissé elhalványul a mosoly. Az asszony felsóhajtott, majd minden további nélkül a férfihoz bújt, a tenyerébe simította az arcát, és megcsókolta. Adrian viszonozta a csókot, az ajkán a várakozás türelmetlensége, és egy hosszú nap utáni megkönnyebbülés érzett. Coral szerette, ahogy a szakáll az arcát érinti, ismét tele lett a férfi illatával, felé tolta a csípőjét, odahúzta a tenyerét a fenekéhez, s egy pillanat múlva olyan szenvedéllyel ölelkeztek, mintha máris eggyé akarnának válni.

A következő óra örömmel és beteljesedéssel telt, miközben a nap teljesen alábukott a horizonton, és a csak a finom jázminillattal égő mécsesek fénye pislákolt. Coral felhúzta a takarót a derekáig, és kényelmesen elhelyezkedett a másik vállán. Néhányszor még megremegett, amint az élvezet utolsó foszlányai átjárták a testét, majd néhány percig csak feküdt lehunyt szemmel, boldog mosollyal az ajkán. Amikor Adriannel szeretkezett, szinte egy másik nőnek érezte magát, kacérnak és izgalmasnak, aki könnyűszerrel elcsábítja a másikat. Jóleső volt éreznie a férfi szívének lassan csillapuló, heves lüktetését, látni gyöngyöző homlokát, kielégültségében kisimult vonásait. Kis idő múlva mindketten fészkelődni kezdtek, és szétváltak, Coral felvette a köntösét, hogy felhozzon egy kis vizet. Amikor visszatért a hálószobába, Adrian félig felöltözve állt a szoba közepén, és megint a fényképet nézte. Coral és Joe egy ókori romot látogattak meg kettesben, az asszonyon jókora szalmakalap volt, Joe meg úgy nézett ki fehér ingben és szemüvegben, mintha egy egyetemi professzor lenne. Coral átnyújtotta a pohár vizet, és ő maga is a képre pillantott.

– Görögországban készült – mondta, és mosolyogva felemelte. – Nagyon jó nyaralás volt, életemben nem ettem olyan finomakat, mint ott.

A férfi elfordult, és becsatolta az övét.

– Máris menni készülsz? – kérdezte az asszony egy kicsit elszontyolodva, és visszatette a képet a helyére. Visszahúzta a gyűrűjét. – Hiszen csak most jöttél – dünnyögte, és hátulról átölelte a férfit, kezeit összefűzte a hasán, és megcsókolta a nyakát.

– Amiért jöttem, túl vagyunk rajta, nem? – kérdezte amaz ingerülten, és az ölelésből kiszabadítva magát felvette a földről az ingét, és még mindig háttal állva gombolkozni kezdett.

Coral kacéran megsimította a nyakát.

– Ne siess úgy… 

Adrian lesöpörte a kezét, a zokniját kereste. Coral bosszúsan lehajolt a zokniért, amit észrevett félig az ágy alá csúszva, csak hogy a másik kezébe nyomhassa. A férfi megint körbenézett a hálószobában, és fájdalmas arcot vágott.

– Mi értelme volna maradnom még? – kérdezte végül dühösen. – Az ég szerelmére, a férjed aktuális olvasmánya mellett szeretkezünk! Szerinted ez milyen érzés nekem? Itt vagyok veled, de mindenütt az ő holmiját látom! A könyvét, a fényképét, ott a szekrényben a ruhája… vele is ugyanitt fekszel le! – a férfi, mintha csak most fogná fel, amit kimondott, szinte eltántorodott az ágy mellől, és lesietett a lépcsőn.

– Cserélek ágyneműt! – kiabálta utána Coral, és szapora léptekkel követte a konyhába.

– Cserélsz ágynem… te hallod magad? – Adrian szinte hisztérikus volt, kipirosodó arcán elmélyültek a ráncok. – Azt hiszed, akkor semmi az egész?

Coralnak fájt a szíve ezt hallgatni, és szerette volna, ha a másik ismét boldog.

– Sajnálom – mondta végül. – Megértem, hogy ez nagyon nehéz neked. Mit szólnál, ha ezentúl nem találkoznánk nálunk? Átmegyek én, vagy kiveszünk egy szobát… Talán akkor másképpen éreznél.

– Hihetetlen, hogy nem érted! Már egy éve játsszuk ezt! Joe elutazik, te meg ugrasztasz engem… néha éjjel kell hazavezetnem, azt kéred, hogy a hátsó ajtót használjam… egy titok vagyok, érted? Egy tisztességtelen, mocskos titok… Mi soha nem fogunk együtt Olaszországba, vagy isten tudja hová menni, soha nem utazhatunk el egy hétvégére, vagy mehetünk el vacsorázni…

– De hisz én főzök neked – tiltakozott az asszony. – Jókat eszünk itt nálam, most is készültem… – azzal hevesen, és ezáltal kissé ügyetlenül elővette a pástétomos falatkákat a hűtőszekrényből, letette a konyhaasztalra. Kétségtelenül gusztusos falatkák voltak. Adrian legszívesebben a földhöz vágta volna őket. – És miért ne utazhatnánk el? – kérdezte a nő. – Amikor Joe nincs itt, mi is elutazhatunk. Vagy megbeszélem egy barátnőmmel, hogy fedezzen, mondja azt, hogy vele voltam…

Coral idegesen a tarkójához nyúlt, és beleakasztotta az ujját egy göndör, szőke tincsbe. Kétségbeesve nézte a feldúlt férfit, és nem tudta, igazán nem tudta, hogy mit tehetne, hogy a másik lecsillapodjon, és hogy ne veszekedjenek. Adrian feszülten nézte.

– Miért nem hagyod már el? – kérdezte végül. – Adam már nagy gyerek, senki egy rossz szót sem szólna…

Az asszony, mint hogy nem először hallotta ezt a kérdést, karba fonta a kezét, és szinte ki kellett préselnie a szavakat összeszoruló ajkai között.

– Nem hagyom el a férjemet. Egy éve sem akartam elhagyni, és most sem akarom – mondta, miközben az egyik kezével nyomatékosító gesztusokat tett a levegőben. Komolyan nézett Adrianre. – Joe az életem szerelme, a fiam édesapja. Szeretem őt, és nem szándékozom nélküle élni.

– De akkor miért van rám szükséged? – a férfi elkínzott volt. – Mióta csak találkozgatunk, arra várok, hogy észhez térj…

– Biztosíthatlak róla, hogy teljesen eszemnél vagyok – mondta Coral, és most már a hangjából is eltűnt minden öröm és szeretetteliség. Arcáról eloszlott mindaz a fény, amivel a korábbi izgatottság megfestette, szinte beesetté vált. – Egy évvel ezelőtt is mondtam neked, hogy nem hagyom el a férjem, azt is mondtam, hogy ez sosem lesz több, mint szórakozás. Akkor azt felelted, neked ez tökéletesen megfelel.

– Azóta változtak a dolgok.

– Számomra nem – mondta a nő, és megtámaszkodott a konyhapulton, de nem tudta állni a férfi fájdalommal teli pillantását. Odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát. – Szeretek veled lenni. Minden alkalommal úgy várlak, mintha először találkoznánk – mondta ellágyulva. – De Joe a mindenem… és nem tudok neked többet adni annál, mint amit eddig adtam.

Adrian arca szinte élettelen volt az érintése alatt, meredten bámult maga elé a földre. Végül megfogta Coral csuklóját, és eltolta magától a kezét. 

– Megyek – mondta színtelen hangon, és még mindig előreszegezett pillantással az előszobába ment, és a kilincsre tette a kezét. Coral szomorúan nézte a konyhaajtóból.

– Sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked… – mondta halkan, és összeszorult a szíve.

Adrian nem válaszolt, válla, nyaka merevsége sem enyhült a szavak hallatán, lenyomta a kilincset, és még csak be sem csapta maga után az ajtót.

Coral néhány percig csak állt, és szomorúan nézte a bejárati ajtó színes üvegberakását, végül odalépett, és elfordította a zárban a kulcsot. Nem ez volt az első alkalom, hogy hasonló beszélgetés folyt közöttük, és az asszony mindig ügyelt rá, hogy világossá tegye az álláspontját. Amikor megismerkedtek Adriannel egy közös barátjukon keresztül, és találkozásaik elkezdődtek, a férfi nem emelt kifogást a helyzet ellen. Coral arra gondolt, talán nem vette elég komolyan ezeket a beszélgetéseket, kényelmetlenek voltak, hát igyekezett nem gondolni rájuk, sem arra, hogy Adrian szeretné, ha több volna közöttük néhány lopott esténél. Azon töprengett, ha véget vet a viszonynak, tartania kell-e a sértett férfi bosszújától, módjában és szándékában áll-e majd leleplezni őt. Emellett, ő nem szerette volna, ha a viszony véget ér, annál inkább, hogy Adrian legyen boldog azzal, ami van, és ne próbálja újra és újra felborítani ezt a számára jól működő helyzetet. Végül félretette a gondolatot. Majd beszélnek róla, később, amikor lehiggadtak. Coral lelkiismeretesen elmosogatott és elpakolt, még vette a fáradtságot, hogy lefekvés előtt áthúzza az ágyat, lezuhanyozott, és nyugovóra tért.

***

Másnap korán felébredt, és amint széthúzta a hálószobában a függönyöket, hogy beengedjen egy kis fényt, ismét energikusnak és lelkesnek érezte magát. Joe délelőttre ígérkezett, de Coral tapasztalatból mindig számolt azzal, hogy a reptéri káosz és a forgalom hátráltatni fogják. Nyugodt volt tehát, amikor késő délelőtt nekilátott, hogy ebédet készítsen, együtt dúdolt a rádióval, és közben folyamatosan fülelt, hogy nem érkezik-e taxi a ház elé. Joe végül csak fél egy tájékán érkezett meg, a ruháján és az arcán a hosszú utat megtett ember gyűröttségével. Coral körülfonta a nyakát és megcsókolta, ismerős melegség áradt el a mellkasában, ahogy a férje, le sem téve az aktatáskáját, átölelte őt és megcsókolta a feje búbját.

– Csak hogy megjöttél! – köszöntötte széles mosollyal, és elvette a kezéből a táskát, hogy félretegye. – Remélem éhes vagy!

– Mint a farkas, csak egy nyavalyás szendvicset ettem a reptéren – felelte Joe, miközben levette a cipőjét és a zakóját. Magas, sötét tónusú férfi volt, precízen nyírt fekete hajjal, és nagy, barna szemekkel.

Coral már terített is, és fel-alá szaladgálva igyekezett mindenről gondoskodni, csak akkor lépett ki ismét az előszobába, amikor Joe odaszólt neki.

– Hát ez a kabát?

– Milyen kabát? – kérdezte Coral, és a torkába ugrott a szíve. Joe a fogas mellett állt, és kérdő tekintettel fogta a kezében Adrian kabájtának az ujját.

– Ó, az… – Coral megszorította a kezében tartott limonádés kancsót, és minden erejével igyekezett szabályozni a vonásait. – Adrian beugrott tegnap. Megígértem neki a múltkor, hogy kölcsönadok egy könyvet, meg megittunk egy pohárkával. Jövő héten majd visszahozza, amikor úgyis megyünk át Edwardékhoz. Úgy látszik, itt felejtette.

Joe nem látszott ennek különösebb jelentőséget tulajdonítani, leroskadt egy székre, és jólesően kinyújtotta hosszú lábait. Szeretettel nézett a feleségére, aki most letette a kancsót az asztalra, és láthatóan sem a mosolygást, sem a sürgés-forgást nem volt képes abbahagyni.

– Na és hogy van Adrian? – kérdezte a férfi.

– Jól, jól… – felelte Coral, és megint csak hevesebben vert a szíve, félt, hogy elakad a nyelve, és valami olyasmit mond, amit nem kellene. – Csak egy keveset volt itt, kicsit mesélt az anyjáról, egyre feledékenyebb szegény… na de mesélj inkább te, jól sikerült az út? – kérdezte, miközben mindkettejük részére kimerte a gőzölgő levest.

– Az út jól, a tárgyalás kevésbé – mondta Joe, és megvakargatta az arcán serkenő borostát. – Nem tetszett nekik egyik alternatíva sem, amit kitaláltunk… Úgy néz ki, hogy kezdhetem elölről az egész francos tervezést.

Coral együttérzően bólogatott, és elgyönyörködött egy pillanatra azokban a gondterhelt ráncokban, amelyek az elmúlt közös évek alatt rajzolódtak, majd rögzültek Joe arcára. Igyekezett elhessegetni az előbbi ijedtségét.

– Sajnálom. Reméltem, hogy végre pontot tesztek ennek a végére.

– Én is…  – felelte Joe, és nagyot sóhajtva nekilátott a levesnek. Egy kissé tele volt még a feje az elmúlt sűrű nap eseményeivel, a felettesével folytatott hosszú egyeztetéssel és az utazással járó feszültséggel, de érezte, amint percről percre jobban megérkezik, haza, ahol várták őt. – Na és neked milyen volt az estéd? – kérdezte az asszonyra nézve. – Néha még mindig olyan rosszul érzem magam, hogy ennyit kell utaznom… – tette hozzá egy kicsit bűntudatosan. Joe minél nagyobb sikereket ért el a munkahelyén, annál többször kényszerült a cég más irodáiba, vagy ügyfelekhez utazni, ami nem egyszer több napos távollétet jelentett otthonról. Bár Coral sosem tett neki szemrehányást, és mindig támogatta őt, ő gyakran mégis két tűz között érezte magát. Szerette a munkáját, az utazást pedig a vele járó szükséges, elviselendő dolognak tartotta, de a feleségét és az otthonát is nagyon szerette, és nehezére esett távol lennie. Titkon abban reménykedett, hogy egyszer csak elkezdi unni a munkát, vagy annyira belefárad az utazásba, hogy felmentést kér alóla, és végre feloldódik ez az ellentét, de a pillanat egyelőre váratott magára.

– Ne aggódj, feltalálom magam – mondta Coral. – Persze hiányzol, de azért nem bánom, ha néha magam lehetek. Pakolásztam, megvarrtam Adam nadrágját, kicsit kertészkedtem. Terveztem a nyaralást – tette hozzá mosolyogva, előre tudva, hogy Joe nagyon fog örülni, hogy elkezdett utánajárni a lehetőségeknek. – Mit szólnál, ha nem halogatnánk tovább az olasz utat?

Joe szeme felcsillant.

– Az nagyon jó lenne. Minden évben csak mondogatom, hogy el kéne menni…

Az ebéd élménybeszámolóval és a nyaralás tervezgetésével telt, majd Joe felment lefeküdni. Coral egy kávéval a kezében a nappaliban üldögélt, az állát a pohár peremére támasztva, fókuszálatlanul bámult a semmibe. Magában teljesen kettéválasztotta az időt, amit a férjével, és amit a szeretőjével töltött el, most mégis összemosódtak benne az érzések és az emlékek, és Adrian kabátja a fogason szomorúsággal töltötte el, mert az együttlét izgalma helyett a veszekedés keserűségét idézte fel benne. Nem akarta bántani a férfit, de úgy tűnt, hogy patthelyzetbe került. Ha folytatja a viszonyt, ha véget vet neki, Adrian számára mindenképpen csalódást fog okozni.

Délután a virágoskertjével foglalatoskodott, este pedig, amikor Joe már kiheverte az utazás fáradalmait, tettek egy nagy sétát a közeli utcákban. Coralt csendes örömmel töltötte el, hogy a férje kezét foghatja, az oldalán sétál, és néha finom csókot váltanak. Egy pillanatra furcsa érzés szúrt a szívébe, és elszomorodott. Azt kívánta, bárcsak minden este így telhetne, és a férfinak ne kellene újra elutaznia, és magára hagyni őt. Felpillantott a férfi arcélére, tűnődve figyelte a szarkalábait, míg Joe észre nem vette, hogy nézi őt, és rá nem sandított.

– Mi az? – kérdezte. – Talán van rajtam valami furcsa?

Coral számára egy másodpercre megállt az idő, mintha a végtelenségig bámulta volna a férje jó szándékú, gunyoros arcát. Mondani készült valamit, de belészakadt a levegő, a szó a torkára forrt. Egészen távolról, egy alig hallható gondolat sejlett fel benne… Talán ha nem menne el többet… Vagy legalább kevesebbszer… Talán, talán, talán… De nem. Jobb nem bolygatni azt, ami mindig is úgy volt, ahogy volt.

– Nem… semmi furcsa nincs rajtad – nyögte ki egy fájdalmas mosollyal, és elfordította az arcát.

Két hét telt el finom ebédekkel és kellemes sétákkal, mielőtt Joe-nak ismét el kellett utaznia, ezúttal három éjszakára, az ország másik felébe. Coral gondosan csomagolt neki szendvicset az útra, a lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára, és egészen addig állt a ház előtt, amíg a taxi ki nem kanyarodott az utcából. Majd visszasétált a házba, néhány percig szinte tehetetlenül téblábolt az üres szobák között, majd a kezébe vette a telefont. Amikor letette, újra izgatott mosoly volt az arcán, és halkan dúdolva ment át a konyhába, hogy süssön egy adag süteményt.