A Felbolydult Zenekar (mese)

A Felbolydult Zenekar

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy híres zenekar. Minden valamire való hangszer megtalálható volt benne, úgy mint a zongora, hegedű, brácsa, a dob, cintányér, hárfa és természetesen a fúvós hangszerek: fuvola, trombita. A karmester keze alatt nagyon jól együtt tudtak dolgozni, és szerencsére sokat szerepeltek mindenfelé az országban. Az emberek szivesen eljártak a koncertekre. Egy hosszú, és sikeres concert után a karmester elégedetten hajolt meg a közönség előtt. Hatalmas taps jelezte a közönség tetszését. A függöny bezárult, a karmester pedig homlokát megtörölve, fáradtan csukta be a kottáját, majd elbúcsúzott a zenekarában lévő zenészektől.

-Köszönöm a csodás előadást, minden egyes hangszer tökéletesen szólalt meg ma is, mint mindíg.

Ezzel vezénylő pálcáját eltéve elhagyta a termet a hangszereken játszó művészekkel együtt. Hamarosan a fények is kialudtak, a szinházterem elsötétült. Egy kis idő után azonban alig hallhatóan megszólalt a hegedű. Bármilyen hihetetlen is, emberi kéz nélkül  hegedűlni kezdett, és a zene nyelvén a hangszerek megértették egymást.

-Ébren vagytok még, hangszertársaim? Olyan hosszú volt ez a mai concert. Szinte minden húrom sajog a fáradtságtól.

-Ami igaz, az igaz, – tette hozzá a brácsa a maga mélyebb hangján. – ránk fér a pihenés.

-Mit panaszkodtok? – Tette hozzá élcelődve a zongora magas hangon. Én szinte megszakítás nélkül játszottam, mégsem nyafogok mint ti, holmi húros hangszerek. Csak azt ne mondjátok, hogy mindjárt megszakadtok!

Nagy levegőtt vett a trombita, és hangjához hűen  harsányan harsogta:

-Hát persze hogy mindíg hallani lehetett téged, hiszen zongoraversenyt adtunk elő!

-Ha nem zongoraverseny, akkor is sokkal több szerepet kapok, mint ti valamennyien. Alig van zenemű amiben nem vagyok jelen. Nem véletlenül, hiszen nekem van a legszebb hangom a zenekarban. Ezt bizonyítja az is, hogy sokszor csak egyedül vagyok szimpadon. Ílyenkor egyikőtökre sincs szükség. Mi ez, ha nem más, mint bizonyítéka a népszerüségemnek. – Folytatta gőgösen a zongora.

-Ha már erről van szó -tette hozzá egy kissé gúnyosan a hegedű, – én is gyakran adok szóló koncertet. Olyankor nekem sincs szükségem másra.

Ekkor felpattant a fuvola, és élesen fütyűlte:

-Ilyesmire engem is fel szoktak kérni, tehát akkor az én hangom is a legszebbek egyike.

Ezt meghallva, a többi hangszer is mocorogni kezdett. Azon gondolkodtak hogy miként szólhatnának hozzá a zongora, a hegedű és a fuvola rivalizálásához. Az egyébként szerénységéről ismert hárfa most nem állta meg szó nélkül:

-Én azon hangszerek egyike vagyok, aki ritkán szólal meg, de akkor mindenkit lenyügözök a csodálatos, lágy hangommal. A szép hang nem függ össze a gyakorisággal.

-Igy igaz! – Vágta rá a cintányér a maga csengő-bongó hangjával. – Sokszor egy befejezést el sem lehet képzelni nélkülem, mert az én fennséges csengésem zárja le zenemúvet, ami sokáig benne marad a hallgatóság fülében.

A zongorát azonban nem győzte meg egyik megjegyzés sem. Makacsul hitte, hogy az ő gyönyörű hangzását senki sem múlhatja felül.

-Mondhattok bármit, hangszertársaim, de az én hangom szépségénél nincs külömb, ezért is van, hogy az emberek többsége meg akar tanulni zongorázni, ami bizony nagyon sok gyakorlást igényel. Te, a cintányér, vagy a dob, nem igényeltek olyan sok tanulást. Szinte mindenki tudja, hogy kell összeütni a cintányért, vagy verni a dobot. Igazán nem nagy dolog.

Az üstdob ennek hallatán már nem birta tovább és hatalmas dobbanással jelezte, igencsak nem ért egyet egyes hangszertarsával.

-Azt akarjátok ezzel mondani, hogy én és néhány társam a nyomotokba sem érhetünk csupán csak azért mert ritkán szólalunk meg?

A trombita, klarinét, cselló és még néhány hangszer egyetértően adott hangot a dob mellett. Ekkor a klarinét előrenyomult, és a szokatlanul hangosan szólalt meg:

-Én, a klarinét, bár nem szerepelek egyedül, de vallom, hogy a zenekarban nekem is megvan a fontos szerepem. Szinesítem az összhangot, így ha nem lennék, egész biztosan nem lenne olyan sokeres a zenénk.

A cselló, a brácsa, az  oboa és még néhány hangszer egyetértően bólogatott. Ekkor hirtelen, önmagához hűen  harsány hangon megszólalt a harsona:

-Az én hangom mindíg erőtlejes, éppen ezért csak én és a hozzám hasoló trombita tudunk kifejezni olyan dolgokat, amit a lágy hangú hangszerek nem képesek. Így fontosak vagyunk a zenekarban, még akkor is, ha nem hallatjuk a hangunkat gyakran.

Egyre nagyobb lett az izgatottság. Minden egyes hangszer bizonygatni szerette volna hangjának szépségét, szerepének fontosságát a zenekarban. Így egyre többen és egyre hangosabban szólaltak meg, hamarosan olyan hangzavar támadt, hogy már senki sem értette meg a másikat. A fúvós hangszerek egyre hangosabban fújták a magukét, a vonós hangszereknek már pattanásig feszül a húrja, az ütős hangszerektől pedig még a falak is megremegtek. Erre a nagy hangzavarra lett figyelmes a karmester, aki a másnapi koncertre készülve még a szinházban készítette elő a kottákat néhány teremmel odébb. Nagyon elcsodálkozott a szinházteremből kiáramló zenebonán, ami  zenélésnek nem volt mondható.

-Hogy lehet az, hogy hallom a hangszereket, holott a zenészeim már hazamentek?

Benyitott a szinházterembe, és döbbentve látta, hogy a hangszerek emberi kéz nélkül zenéltek. Mind egyszerre adott hangot, csakhogy az nem zene volt, hanem egy fülsiketítő ricsaj. A karmester nem értette az egészet, nem értette a hangszerek nyelvét, és a hangszerek sem értették őt.

-Nem tudom mi folyik itt, és hogyan tudtok emberi kéz nélkül zenélni, – szólalt meg a karmester –  de amit most itt hallok, az nem zene. Ha valóban igaz amit látok és nem bolondultam meg, akkor csak annyit tudok mondani, hogy szedjétek össze magatokat, hangszerek! A holnapi koncert az eddigi legfontosabb lesz az életünkben, ahol  kivétel nélül minden hangszernek a legjobbat kell nyújtania. Ha csak egyetlen hangszer is rosszul teszi a dolgát, akkor nem lesz sikerünk.

A karmester megfordult és kiment. A hangszerek, bár nem értették ezeket a szavakat, de mégis érezték, hogy miről van szó. Fokozatosan elhalkulva abbahagyták a ricsajt, a teremben eluralkodott a csönd. Pár perc mulva azonban a zongora mégis megszólalt, és a leglágyabb akordokkal csak ennyit mondott.

-Nincs értelme a vitának köztünk. Egyikünk sem népszerűbb, fontosabb, vagy szebbhangú mint a másik. Minden egyes hagszer hozzáad valamit az egészhez, aminek az eredménye a gyönyörű muzsika. Ha csak egyikünk is hiányzik, már nem lesz olyan szép. Én, a zongora mondom ezt, pedig én indítottam el a vitát. Önző voltam és ezért bocsánatot kérek.

Másnap este a függöny fölgördült a szinházteremben. A karmester intett a pálcájával, aztán fölzendült a muzsika. Sohasem volt még ennyi harmónia és összhang a zenéjükben, egészen a koncert végéig, amikor a közönség fölállt és ujjogva tapsolni kezdett. Már egyik hangszer sem irigyelte a másikat, minden egyes hanszer boldog volt. Legjobb tudásuk szerint szólaltak meg és tudták, hogy  kivétel nélkül minden egyes hangszerre szükség volt a sikerhez

Mint egy mozaikban, minden apró könek helye van, és ha csak egy hiányzik, már nem lesz szép az egész.

A concert óriási sikerrel zárult a hangszereket megszólaltató zenészek és a karmester nagy örömére. A zongoraművész meg is jegyezte:

– Olyan volt, mintha nem is én irányítottam vola az ujjaimat a billentyűzeten, hanem a zongora irányított volna engem.

-Ugyanezt éreztem én is, tette hozzá a hegedűművész.

Igen, igen! Szinte alig kellett tennem valamit, mintha a hangszerem magátol tudta volna, hogy mit kell csinálni. –  Tette hozzá a többi művész is.

Egy biztos. A zenekarban nincs kevésbé fontos, mindenki egyformán az. Mindenkinek tennie kell a dolgát legjobb tudása szerint. Csakúgy, mint az életben mindenhol.

Author: Berecz Devlin Éva

1960-ban születtem Egerben. Ott végeztem el tanulmányaimat is és 1983-ban az egri tanárképző főiskolán megszereztem a diplomám mint történelem szakos tanár és népművelő. Néhány év múlva a nyíregyházi főiskolán elvégeztem a könyvtár szakot is, majd könyvtárosként dolgoztam azon a főiskolán, ahol a tanári diplomát szereztem meg korábban. 1997-ben az USA-ba kerültem és óvodapedagógusként kezdtem el dolgozni és dolgozom mind a mai napig. Mindig érdekelt az irodalom, szerettem a verseket, Már fiatalon is megpróbálkoztam versírással, de önbizalomhiányból fakadóan ezeket nem osztottam meg senkivel és a szemétkosárban végezték. Az államokba kerülve 2001 után rendszeresen újságcikkeket írtam az amerikai Magyar Népszavába, magyarul. Ezek a kinti magyarok életéről szóltak, de a tragikus szeptember 11-i események után főképpen arról, hogyan éltük meg a történteket, mi amerikai magyarok. Néhány évvel ezelőtt kezdtem meseírással foglalkozni, hiszen kicsi gyermekek között élve és dolgozva, naponta rögtönöztem meséket. Nagyon sok olyan mesekönyv került a kezembe, amik- bár szépen voltak illusztrálva, de unalmasak, semmitmondóak voltak, sok esetben kifejezetten károsnak tartottam őket. Tagadhatatlan, hogy a mai gyermektársadalom már teljesen más, mint az én generációm. Nem az Anderseni meséken nőttek föl, és bár ezeket a klasszikus meséket is életben kell tartani, de ma már az igények teljesen mások. A legnagyobb hiba pedig az,...