A bagdadi tolvaj című filmben amikor a dzsinn, gazdájának Abunak, harmadik kívánságát is teljesítette, palack börtönéből végleg kiszabadulva örömmel kiáltotta világgá, hogy „szabad vagyok, szabad!” és gyorsan elrepült a távolba.
Valami hasonlót éreztem én is gyermekkoromban, amikor elérkezett a várva-várt nyári szünidő. A pesti betonrengetegből, többemeletes lakóházunk bezártságából irány a szabadság, mert abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nagyszüleim és az összes rokonom vidéken élt. Ott aztán egy hatalmas rét, ahol unokatestvéreimmel kedvünkre szaladgáltunk, labdáztunk, mezei virágokat szedtünk, vagy szedréztünk a folyó mellékágának partján, az édes gyümölcsöt kínáló bokrokról. Ebben a kis ágban nyugodtan fürödhettünk, mert a víz nekünk gyerekeknek legfeljebb csak a mellünkig ért.
Egyik nap, unokatestvéremmel, Zolival csúzlit készítettünk mert komoly elhatározássá vált, hogy fácánra fogunk vadászni. Láttunk már elég sokat a környéken, tehát ha úgy tetszik, biztosra mentünk. Pecáztunk már éppen eleget eredménytelenül, hátha a fácánvadászat majd jobban sikerül. Zsebeinket jól megpakoltuk kaviccsal, aztán irány a vadászat. Jó messzire jutottunk, mire megláttuk keresett madarainkat éppen a bokrok tövében járkálni. Gyorsan céloztunk és lőttünk, de a fácánok valami tréfának vehették a dolgot, mert ránk se hederítettek, csak besétáltak a bokor védőszárnyai, akarom mondani ágai alá. Második sorozatunkat viszont már komolyan vették, mert rikácsolva elrepültek. Lehet, hogy ez az ő nyelvükön azt jelentette, hogy „úgysem kaptok el!”. Le is tettünk a vadpecsenyéről. A réten egy büszke tartású gólya lépkedett. Imádtuk ezt a gyönyörű madarat. Legszívesebben megsimogattam volna, de bármily óvatosan és lassan is közeledtünk őkelme felé, egy bizonyos távolságnál lépett egy párat, majd a levegőbe emelkedett. Miért van az emberek nagy részének az a tulajdonsága, hogy amikor meglátnak egy szép állatot, szinte ellenálhatatlan vágyat éreznek, hogy megsimogassák? Tapasztalatból tudom, hogy a háziállataink közül se mindegyik tűri, ha meg akarják simogatni a hátukat, hát még a vadak!
Hazafelé menet egy villanypózna drótján egymás mellett sok-sok fecskemadár pihent, ücsörgött egymás mellett. – Ez az! – kiáltottam fel hirtelen, és mire Zoli rámszólt, hogy „fecskét, azt ne!”, én már ki is lőttem kavicsomat. Egy konkrét madárra céloztam, de arra gondoltam, hogy ha a mellette lévőt találom el, az sem baj. Nem talált. Zoli öcsém elvonszolt onnan és szemrehányón mondta, hogy a fecskék olyan hasznosak és szépek, hogy eszembe se jusson legközelebb lőni rájuk!
Este nagynénémnél hajtottam nyugovóra a fejem és eszembe jutott a félresikeredett vadászatunk. A fácán elrepült, aztán megjelentek a dróton a fecskék. „Fecskét azt ne!” harsogta rokonom, majd még egyszer elismételte, végül már csak suttogta. A madárkákhoz egyre közelebb kerültem és nagyon furcsán kezdtem érezni magam. Mi ez az új pizsama rajtam? Alsó részem hófehér, hátamon pedig egy fekete kabátféle. De hiszen ez nem is ruha! Jó ég, nekem tollaim vannak! Alaposan körülnéztem és akkor tudatosult csak bennem, hogy egy dróton ülök a magasban, mellettem ismerős barátok, szomszédok ülnek mind hasonló ruhába öltözve. Fecskék vagyunk.
Délelőtt jól bepakoltunk rovarokból, most pedig itt pihenjük ki magunkat. Nem sokan beszélgettek közülünk, én is csak csendben nézelődtem egy darabig, aztán megláttam két gyereket, nem messze alattunk társalogni. Az egyik elővett gyorsan egy fa alkalmatosságot, felém nézett és hirtelen egy kavics suhant el mellettünk. Azután a másik gyerek mondott neki valamit és elmentek.
- Nahát! – mondtam szomszédomnak – Ilyet még nem láttam. Csak nem minket akart eltalálni az a gyerek?
- Nem hinném, – válaszolt – az emberekkel sosincs gond. Nem tudok róla, hogy valaha is bántották volna társainkat.
- Igazad van! – fűzte hozzá másik barátunk – hiszen falszomszédok vagyunk velük – mondta nevetve.
Ezután már csak a közelgő őszi költözést hoztuk szóba, amikor majd közösen délebbre vonulunk. Pihentünk még egy kicsit, aztán a szomszédommal a folyóhoz repültünk, kortyoltunk egyet-kettőt a vízből és repültünk fészkeink felé. Egymás mellett laktunk egy jó páran, méghozzá szorosan egymás mellett, de ez sohasem okozott problémát nálunk, sőt!
- Megyünk ősszel, megyünk ősszel! – ismételgettem.
- Igen ősszel iskola – rázta meg enyhén vállam a nagynéném, – erre ébredtem – de azért addig még van időtök egy kis nyaralásra! Meg se kérdezem, hogy mit álmodtál! Felejtsük el azt az iskolát!
Egy pár nyár elején még mondhattam, hogy szabad vagyok, szabad, de aztán jött az a bizonyos nagybetűs élet. Kirepültem a családi fészekből, hogy stílszerű legyek, és sikeresen elhelyezkedtem egy nagy cégnél. Sajnos a belvárostól elég messze volt, de autómmal odaértem egy fél óra alatt.
A telephely végében az utolsó földszinti irodában a biztonsági őrök főnöke, Emil bácsi dolgozott. Nem sűrűn jártam arra felé, de kora tavasszal, egy hétfői napon kisebb csoportosulás diskurált irodájának közelében és kíváncsiságból én is odamentem megnézni, hogy mi történhetett. Kiderült, hogy a nyitott felső ablakán ki-be repkednek a fecskék, és elkezdtek egy kis fészket építeni az irodájának, ablakhoz közeli sarkában. Emil bácsi hagyta őket, sőt szólt egy-két kollégának, hogy milyen szomszédjai lesznek. Olyat már számtalanszor látott, hogy az eresz alatt vagy a tornác biztonságában építkeznek, de hogy beköltözzenek egy irodába, olyat még soha.
- Emil bácsi, én mindjárt kizavarom őket! – mondta beosztottja – és elindult egy seprőt keresni.
- Állj meg azonnal! Ha meglátom, vagy megtudom, hogy valaki hozzányúl a fészekhez, annak velem gyűlik meg a baja! Világos? Ez az én irodám és a fecske marad!
- Na, de ha hidegre fordul az idő? – kérdezte kissé bátortalanul egy nő.
- Akkor majd feljebb tekerem a fűtést és kész. Na oszoljunk kollégák, hogy ne zavarjuk ezt a szorgos kis csöppséget. A felső ablakom pedig állandóan nyitva lesz, ezt a takarítónak is parancsba adom!
Én maradtam egy kicsit. Beszélgettünk és elmeséltem neki, mint rokonléleknek gyermekkori csintalanságomat, azt követő álmomat, sőt említést tettem a bagdadi tolvaj meséjéről is, amikor megörült szabadságának a palackba zárt dzsinn. Tisztelem nagyon azóta a madarak szabadságát és különösen szeretem ezeket az aranyos kis fecskéket is.
- Szabadság? Szabadság szeretete? Hm. Erről a feleségem tudna magának igazán mesélni.
Egymás mellett sétáltunk, szép idő volt és az én munkaköröm megengedte, hogy egy kicsit lazítsak. Nem tudtam Emil bácsi életéről szinte semmit, ezért aztán kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani.
- Tudja, az én feleségem orosz tanár. Sajnos rossz helyre vitte őt a gólya, ugyanis zsidó. Ez különösen a háború előtt jelentett nagy problémát. Nem akarok érzelgősködni, meg történelemórát tartani, csak a lényeget mondom. Családjával együtt elhurcolták egy táborba, melyekről már maga is hallhatott. Nos a szüleit elvesztette, egyedül maradt életben. Hallottak viszont az oroszok előretöréséről, és akkor ő megfogadta, hogy ha élve megússza a haláltábort és felszabadítják őket a szovjetek, akkor meg fog tanulni oroszul! A tábort felszabadították és ő végre szabad lett, szabad!
- És megtanult oroszul a kedves neje?
- Micsoda? Méghogy megtanult? Éppen az imént mondtam, hogy orosz tanár lett belőle! Tudja azóta jobban értékelem én is a szabadságot, és ha ez a kis fecske nálam akar fészket rakni, hát nem állok az útjába! Az ablakom állandóan nyitva lesz számára, hogy amikor kiröppen, ő is boldogan csicsereghesse, hogy szabad vagyok, szabad! Úgy mint ahogyan maga mesélte arról a dzsinnről, vagy miről.
Author: Kónya István
Az Irodalmi Rádió szerzője. Fiatalabb koromban két kedvenc foglalkozásomat űzhettem, zenéltem és hajóztam. Később az írás vált kedvelt időtöltésemmé, így lettem a 90-es években öt éven át (sikeres pályázatom után) társadalmi tudósítója az angyalföldi Hírnöknek. Az összes számban megjelentek cikkeim, interjúim. Pár évvel ezelőtt Hollywoodi Richie álnéven adtam ki írásaimat magán- és hagyományos kiadásban is. Szeretem a humort, a rövid, pörgős írásokat melyek az én műveimre is jellemzők. Ezek után bizonyára nem meglepő, hogy egyik nagy kedvencem Rejtő Jenő.
