Régen volt, bizony, nagyon régen… De ma is olyan élénken él bennem, mintha csak tegnap történt volna.
Mindig szabálykövető, jó gyerek voltam. Ám egyszer mégis megbomlott a jóság-gombolyag. Tél volt, épp karácsony délutánja. Már alkonyodott. A sötétszürke égbolt bőkezűen szórta a szebbnél szebb hópelyheket.
A meghitt kisszobában cserépkályha duruzsolt, apa rádiót bütykölt, én pedig három testvértemmel vártam a csodára.
Már ünneplő ruhában voltunk. Mindig megadtuk a tiszteletet az ünnepeknek: nem csak környezetünket, lelkünket is feldíszítettük, és öltözékünkkel is kifejeztük, hogy rendkívüli nap van. Igen, mi valóban a csodára vártunk.
Először csak az ablakon csüngtünk, és gyönyörködtünk a hóesésben. A hópelyhek, mint megannyi csillag hullottak alá, és terítették be a földet csillámtakaróval.
Később ilyen-olyan játékba kezdtünk, hogy szórakoztassuk magunkat.
– Csendesebben játsszatok! – szólt apám, amikor felnézett szereléstől kifáradt szemével.
– Tudjátok, a Jézuska csak a jó gyerekeknek hoz karácsonyfát és ajándékot! Különben is, így nem hallhatjátok meg az angyalok suhanását.
Nekünk mindig a Jézuska hozta a karácsonyfát is…mindig…ragyogó, csillogó díszekkel.
– De mikor jön már? Meddig kell még várnunk? – kérdeztük izgatottan.
– Türelem gyerekek! – válaszolt apám. – Mindennek eljön az ideje.
Anyám és nagyanyám még a konyhában szorgoskodott, az utolsó simításokat végezték az ünnepi vacsorán és a finom sütemények krémjén.
A kisszoba és a konyha között, a nappaliban állt egy nagyméretű, ovális ebédlőasztal. Kellett a nagycsaládnak, hogy kényelmesen elférjünk.
Szüleim mesélték, hogy azon szaladgáltam körbe-körbe, miután megtanultam járni. Nagyanyámat a szívinfarktus kerülgette, hogy a levegőbe lépek, de mindig megálltam az asztal szélén.
A Jézuska mindig erre az asztalra tette a nekünk szánt ajándékokat.
A kisszobát üvegbetétes ajtó zárta, de az üveges részeket sötétítőfüggöny takarta.
Anyám lépett be az ajtón, óvatosan, résnyire nyitva azt, nehogy bárki is belásson a nappaliba.
– Minden rendben? -kérdezte. – Babukám! Igazítsd meg a ruhádat, és figyelj a kicsikre! – mondta legidősebb testvéremnek, majd mind a négy gyermekét megsimogatta, megölelgette. Jóságos kezének érintése nyugtatóan hatott ránk. Apám ölelése a biztonság, anyámé pedig maga a menyország volt.
– Nagyon izgatottak vagytok, úgy érzem -mondta anyám, és tekintetével is próbált nyugalmat sugározni felénk.
– Készül a finom vacsora és hamarosan megtudjuk, kinek mit hozott a Jézuska.
Testvéreimmel susmusolni kezdtünk a Jézuskáról, és a vágyott ajándékokról.
Bennem ekkor valami megmozdult. Kíváncsiság? Képzelet? Talán mindkettő.
Már arra sem emlékszem, hogy mit játszottunk, és arra sem, hogy miről beszéltünk, csak arra, hogy gondolataim az égig repültek…Fel a magasba, ahonnan az angyalok is érkeznek.
Aztán újra a kisszoba, testvéreim, és a szerelésbe merült apám.
A testvéreim láthatóan jól érezték magukat, de én csak testben voltam már jelen. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy miért nem láthatom a Jézuskát és az angyalokat.
„Jó gyerek vagy, szót kell fogadnod!” – mondtam magamnak, de egyre közelebb lépdeltem a függönyözött ajtóhoz. A leskelődés nem csak ezen az estén volt tiltott dolog nálunk, szüleim alapvető erkölcsi tanításai közé tartozott.
„Jó gyerek vagy!” – csengett a fülembe, és lassan az ajtóhoz értem.
Szívemből a jóság-gombolyag a földre pottyant és elkezdett gurulni…
Miért nem mehetünk ki? Mit rejtegetnek előlünk?
Kimondhatatlan vágyat éreztem, hogy meglessem, mi történik, amíg várakozunk. Amikor éppen nem figyeltek rám, reszkető kézzel húztam félre a függönyt az ajtón, épp csak annyira, hogy belássak a nappaliba. Nem akartam hinni a szememnek…Az ebédlőasztalt fényes szárnyú angyalok ölelték körül, az asztalfőn hatalmas fényességgel maga a Jézuska! Minden fényárban úszott…
A szinte vakító fénytől kicsit megijedve húztam vissza a függönyt, s arról, amit láttam nem beszéltem senkinek. Titok maradt örökre, az én angyali titkom.
Author: Kedves Judit
„Minden a lélek sugárzásán múlik!” Számomra akkor érdekes egy mű - legyen az irodalmi, zenei, vagy képzőművészeti alkotás -, ha megérzem ezt a fajta sugárzást, vagy meghökkentő intellektuális élménnyel gazdagít. Igen, én magam is erre törekszem, amikor írok. Széles a paletta: Előszó, publikáció szakmai folyóiratban, újságcikkek helyi lapban. Mégis a versekben találok otthont. Rendszeresen járok a „Pincelíra” eseményre, Debrecenbe. Ott ismert és kevésbé ismert költők verseit hallgatjuk, olvassuk, a múlt századoktól egészen napjainkig. 15-20 éves koromban természetesen a szerelem és az élet nagy kérdései foglalkoztattak és jelentek meg verseimben. Majd több évtizedes csend után újra tollat ragadtam – akarom mondani: géphez ültem – és elküldtem az unokámnak írt rímhalmazt egy pályázatra. Meg is jelent a „Karácsonyi Kincsek” e-book kötetben, 2024-ben. Ezt követte 3 szerelmes vers a „Forró Vágyak” című, szintén e-bookban, ez év februárjában. Az Irodalmi Rádiónál „Az én nyaram” című antológiába került be a „Pipacsok” című versem. Talán a pipacsok is hirdetik, hogy „...a legigazibb érték maga az élet…se kezdete, se vége nincsen a létnek, …mert…az élet örök.”