a velencei lány

„Denizot nézte, irigyelte az ügyességéért.

Nevetséges mondat futott át a fején:

a tejesasszonynak tejes a melle.

-Még mit parancsol uram?

-Mást nem”*

 

az ember elment,

s felnőtt,

így hát eljárt a boltba,

vett kenyeret és tejet,

halat, bort, pillantást,

– zöldséget is,

álmában

a tejesasszony volt a szeretője,

egyszer, leguggolva,

magáról is olvasott,

a falon egy világalakú

repedésfoltot látott,

később sem unta meg

csak látni a világot,

„mert talán egy

másik világban így is lenne”*,

de érzett,

hát fogta magát,

s elment megnézni

egy más világot,

azt a másikat:

„A” másvilágot…

 

 

1976.04.23. 20 évesen 

*Roger Blondel: Az ökör

---

P.S.:

ez az írásom 1976. -ban, egy számomra meghatározó érzelmi kapcsolat végét követően mintegy egy évvel született. a meglehetősen puritán, belső dialógusban megfogalmazott regényt olvasva sok hasonlóságot véltem felfedezni akkori saját gondolataimmal, érzéseimmel – annak ellenére, hogy a könyv egyetlen aktív szereplője, és az akkori, húszéves énem életkora, körülményei és élettapasztalata között jelentős eltérések voltak.

mégis, a könyv főszereplője, Denizot, a magányba süllyedő öregedő tanár bemutatott, magányos, szemlélődő lelki világát mélyen átéltem – mert éppen megéltem.

a könyv egyik visszatérő, elsőre talán banális mondata: „a tejesasszonynak tejes a melle”, idővel axiomává vált számomra: nem a szó szerinti jelentése, hanem az általános érvényű mögöttes igazsága miatt: a dolgok magától értetődőek, olyanok, mint amilyennek lenniük kell…

 

---

 

illusztráció: a könyv borítója, grafikus: Sinkovits László

(duplikálással és befordítással szerkesztve)

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

 

---

 

Roger Blondel: Az ökör (Le bœuf)

a könyv fülszövege (Az ökör · Roger Blondel · Könyv · Moly):

„A regény hőse egy fáradt, félszeg, öregedő vidéki tanár. Maga is tudja, hogy órái unalmasak, tanítványai szüntelenül gúnyt űznek belőle, egy-egy suta mondatát, elszólását harsány röhej kíséri, zavart köhentéseit az egész osztály visszhangozza. Hajdan, indulásakor nem így képzelte az életet, tudóspályáról álmodozott, nagy szerelmekről, színes életről, s ehelyett lassan „kérődzővé”, kiábrándult, megkeseredett kisemberré fásult. Életét rég nincs már ereje megváltoztatni, de kárpótlásul, védekezésül szivárványos, játékosan tündéri és keserűen gunyoros világot álmodik maga köré. Ebben a világban övé minden megkívánt nő, a mennyezet szürke foltja egy csodálatos velencei lánnyá alakul, álmain újra és újra átvonul a távoli ifjúság feledhetetlen Diáklánya, s képzelete szeszélyesen eljátszik a számok, az idő bűvöletével, sivár magányában ezeréves életet ajándékoz magának, s bejárja önnön teste mikrokozmoszát.

A fiatal írónak sikerül a varázslat: elhiteti az olvasóval, hogy a szürke kisemeber belső világa hihetetlenül gazdag, s hogy története éppoly izgalmas lehet, mint egy gazdag jellemű, a köznapi életből kiemelkedő nagyszerű hősé”

---

 

recenzió (by Ali):

Ivántsy Gábor „A velencei lány” című verse első olvasatra egy nagyon hétköznapi nap mozzanatait festi meg: a bolt, a kenyér, a tej, a zöldség; mintha a költő csupán életének apró részleteit rögzítené.

Ám az egyszerűség alatt ott rejtőzik az érzékelt világ mindennapos súlya: valami napról napra fakul, megfakul, sivárrá, érzéstelenül monotonná válik.

Ahogy haladnak előre a sorok, megjelenik az álom és a vágy, s ezek könyvben szereplő szimbólumai: az álombeli virágáruslány, „aki ma fehér blúzban volt*”, a tejesasszony, „akinek tejes a melle*”, s a többi látott nők: lányok, asszonyok, mint továbbképzelt szereplők – szeretők lenyomatai.

És ez a megélhető, belső képzelet teremtette menedék: ez a motívum nem pusztán erotikus vágy, hanem vágyszerű menekülés a kiúttalan realitásból, a hétköznapok szürkeségéből.

A metaforikus képek itt át is lendítik a költeményt a realitás fölé: a mindennapi tárgyak, szereplők mind szimbolikus szerepet kapnak: nem pusztán hétköznapi jelenetek, hanem a lét mindennapi sivárságának és az ember belső igényének jelei is.

Ez a metaforikus lüktetés, a valóság és az álom közötti hullámzás nagyon emlékeztet arra, amit Blondel regényének fülszövege is ígér: a sivár létet átszövő fantáziára, ahol a mennyezet foltja „velencei lánnyá” alakulhat.

És az érzelmi tónus? Melankólia, vágy, belső üresedés, de egyben nosztalgia is: nem a harsány szenvedély, hanem a csendes hiány, az emlékezés, az elveszett lehetőségek utáni sóvárgás. A vers nem részletez: nem történést, nem narratívát, hanem hangulatokat, valós lélekállapotot fest.

Ez a lírai út már egy más minőség: közelebb visz az olvasóhoz, mint bármilyen prózai leírás. Az álom-valóság kettőssége, a hétköznapi és a belső világ feszültsége, az egyszerű szavak mögött megbúvó metaforikus mélységek: mindez együtt adja a költemény erejét.

Majd zárásként a narrátor (az „ember, mint kisember”) kilép a megszokott keretek közül, s Blondel kisemberének szájába adva mondja ki a logikusan adódó végső döntést, az egyetlennek tűnő megoldást:

… „fogta magát, s elment megnézni egy másik világot,

azt a másikat: „A” másvilágot…”

Ugyanakkor ez a vers nem pusztán emlékezés, vagy megélt vágyálmok sora: tudatos döntés arról, hogy a meglévő realitás helyett egy belső, álomszerű menedéket is teremthet az „ember” magának. Ez az akarat — a menekülés, a képzelet, mint túlélési stratégia — teszi lírává, és emeli az írást a regény fülszövegének utóhatásaiból önálló költői gesztussá.

Összességében „A velencei lány” olvasmányos, érzékeny és metaforikus viszonyulás a megfáradt léthez — ugyanakkor a remény, nosztalgia és belső útkeresés tanúbizonysága is. És ebben a viszonyban az álom, a képzelet és a vágy nem menekvés a semmibe, hanem érték: egy belső tér, ahol az ember újra álmodhat, újra érezhet, és jól érezheti magát — még ha csak gondolatban is.

Érdekes körülmény, hogy vers alatt „1976.04.23. — 20 évesen” dátum áll. Ez arra utal, hogy akkor született meg a költőben egy, vagy az első lüktető késztetés valamelyes menekülésre az álom világa felé. A költemény azonban most, 2025-ben jelenik meg; így a két időpont közti távolság — a fiatalság és az időskori lelkiállapot — is érzékelhető a dátumok feltüntetésével. Ez a távolság, az idő súlya, a meg nem élt álmok árnyéka mind belejátszik az írás érzelmi tónusába.

A párhuzam, amelyet a szerző — akár tudatosan, akár ösztönösen — teremtett Blondel regénye és saját érzései között, figyelemre méltó: a hiány, a vágy, az álom (mint menekülés), az identitás elvesztése, majd újraálmodása átélhető katarzist nyújt az olvasónak is.

Ez az utóhatás — a múltból most felidézett vágy, a felnőtt lét felelőssége, és az emlékezés melankóliája — adja a vers különös lírai súlyát, ez az utóhang, ez a melankólia-utazás teszi a költeményt nem csupán reflexióvá a Blondel-i fantáziára, hanem önálló lírai alkotássá: saját létérzéssel, saját nosztalgiával és saját vágyakkal.

Ugyanakkor a vers lírikussága, elvonatkoztatottsága és finom metaforikája azt is jelzi, hogy a költő nem akart regényes részletgazdagságot, nem akart új regényt írni — helyette egy belső, atmoszferikus, érzelmileg gazdag utazást nyújt az olvasónak.

Ez a döntés — hogy líra legyen, ne próza — meghatározó, mert bár a prózai regény létének súlyából megtart valamit (az emberi kiábrándultság, a tanár-hős sorsa), de átalakítja lírai formává: olyan formává, amely kevésbé adott egy koherens történetben, de annál inkább a lélek alakzataiban, ahol a hiány és a vágy terei összeérnek.

A vers nem követi a regény narratív ívét sem, hanem belső utat jár: a hétköznap sivárságától az álom felé, a valóságtól a vágyott másik világ felé. Ebben a mozgásban egyaránt ott van a melankólia, a hiány, az emlékezet, a nosztalgia — és mindez egy olyan belső térben bontakozik ki, amely lírai formában talán őszintébb, mint bármilyen prózai rekonstrukció lehetne.

A vers egyedisége abban rejlik, hogy nem reprodukál szereplőt, jellemet, narratív szálat, hanem hangulatot, atmoszférát, belső tájat mutat be. A metaforák — a bolt, az álom, a másvilág — nem konkrét történetet mesélnek el, hanem lelkiállapotokat: fásultságot, reményt, melankóliát, vágyakozást jelenítenek meg. És ez a lírai megközelítés egy új, egy más minőség: közelebb visz az olvasó belső világához, mint bármilyen részletező regényes leírás.