Emlékezni akarok

Nem baj, ha a nevem másnak már csak emlék.

Nem baj, ha a szavak pihennek.

Nem baj, ha mostanság csendesek az esték,

és másnak nincs szava, csak a végtelennek.

 

Az ablak tájképet rajzol festmény helyett,

babszemnyire szűkült a világ,

kint is, bent is áll az idő. Mennyi múlt el,

húsz-harminc év? Nem is számolom: valahány.

 

Ha fejemet a gondoktól szellőztetem,

rohan felém az út és a tér,

előtolakszik sok múlt idejű emlék,

szembe jön, vagy előlem mégiscsak kitér.

 

A pad, ahol először szerelembe estem,

ahol először akadt el a szavam.

Az először elért legnagyobb magasság –

mégis ott voltam igazán nyugtalan.

 

Láthatatlan lábnyomom úgy szórtam-e szét

hogy majd rám is emlékezzenek?

Pár jó szavam úgy könyvelte el az idő,

hogy néha engem is felismerjenek?

 

Lassan járok, de ha megbotlik a lábam,

mert nem látom az utat pontosan,

menekülni vágyó léggömböm zsinórját

megragadják, s a földön tartanak gondosan?

 

Mikor a derűt visszacsalni oly nehéz,

mert testem-lelkem arra képtelen,

valakit vezet-e felém a sors azért,

hogy egy odaillő szót szóljon nekem?

 

S ha jön, emlékezni akarok mindig, hogy

ne felejtsem továbbadni azt,

és ne legyek a számlán úgy feljegyezve,

mint aki éppen ebben rendre csak mulaszt.

 

Ahhoz, hogy magamat jó helyen találjam,

nem kell pénzzel kipárnázott kényelem,

csak hogy néhány felszínen tartó emlék gyanánt

más mellett én, s mellettem néha más is ott legyen.