Betti
Már megint késésben voltam. Folyton így járok. Bármennyire is eltervezem, hogy most aztán jókor elkezdek öltözködni, készülődni, fésülködni, valahogy mégis kifutok az időből. Először a harisnyám szaladt fel. Mondhatom, szokásosan. Az üzletben mindig megkérdezem, hogy ez a nagyon drága fehérnemű, ugye, azért kerül ilyen sokba, mert tuti nem fog cserbenhagyni, amikor csinosnak kell lennem? És mindig azt mondják, hogy legyek nyugodt, ez nem fog felszaladni, nem fog elszakadni, ez már valami újfajta technológiával készült, és olyan erős, hogy szinte elnyűhetetlen. Bátran fizessem ki az árát, nem fogok csalódni benne. Aztán, persze, nem így lesz. De ki az, aki ilyenkor visszaviszi azt a ronggyá változott izét azzal, hogy nem volt igazuk, mert nekem mégiscsak sikerült kiszakítani? Senki. Mert legfeljebb azt mondanák, hogy „gratulálunk kedves, ilyen erős hölggyel még sosem találkoztunk”, úgysem kapnám vissza a pénzemet, a randiról meg már nem is beszélve…
Randi… Furcsa ezt írni egy olyan találkozóról, ami előtt még soha nem láttam a másikat. Általában nem ismerkedem a Net-en, most mégis megtörtént. Habár nem mondhatom magam a társaságok középpontjának, azért elég jól alkalmazkodom az emberekhez. Közel, igazán közel azonban nem szoktak hozzám kerülni a személyiségek. Biztosan ennek is én vagyok az oka. Felületesnek tűnhetek, vagy komolytalannak, hiszen olyasmik iránt érdeklődöm, amik iránt nem szokás. Például engem izgat, hogy miért hatszögletűek a hópelyhek? Persze, nem tudományosan, hanem csak úgy. Vagy, hogy egymást láthatják-e a szellemek, vagy ők mindenki előtt láthatatlanok? Ha ezeket felhozom a baráti társaságomban, általában kinevetnek, és nem válaszol senki a kérdéseimre. Egyedül Milán volt az, aki elgondolkodott rajta. Ezért akartam találkozni vele. Hogy megnézzem, hogy élőben is ugyanolyan jó fej-e, mint a végtelen távolból, chatelés közben.
A harisnya után az a nyavalyás csat akadt be a hajamba, amit a Temuról rendeltem. Ott a videóban a kínai kislány olyan magától értetődő módon be tudta tenni a hajába, és készített vele különleges frizurát, hogy elhittem, hogy ez nekem is menni fog. De ismét csalódnom kellett a szépítkezési képességeimben. A hajam mindig pont úgy állt, ahogy ő akart. Esze ágában nem volt megváltoztatni a szokásait csupán azért, mert most azt hittem, fontos volna.
Legvégül pedig… az esernyő volt az, amiért vissza kellett futnom a harmadikra. Mert senki nem mondta, hogy a készülődősem közben esni kezdett a hó… vagy jég, …vagy ónos izé… mittudomén.
Beugrottam a kocsiba, kigurultam a garázsból. Ideges voltam. Egyszerre voltam feszült attól, hogy egy újabb felesleges kört fogok futni a nagy Ő megkeresésének projektjében, mint attól, hogy ezúttal valami mégis másként lesz majd.
Úgy tűnt, az utakat elég rendesen letakarították. A kisautóm vidáman gurult rajtuk, nem éreztem, hogy veszélyesebben reagálna. A motor szépen duruzsolt, a kerék nem sikított. És az ablaktörlő is megfelelő ütemben mozgott előttem. Egyetlen gondom tehát a műszerfalon világító óra volt, ami vészesen mutatta az idő közeledtét az este hat órához, amiben megegyeztünk, míg úgy éreztem, a forgalom miatt én nem tudok megfelelő iramban haladni. A város mellett, egy csárdába igyekeztem. Milán azt írta, itt meghitt, csendes a környezet, kedves, tapintatos a személyzet, majd nyugodtan beszélgethetünk.
Milán
A főnököm későn engedett el, hiába könyörögtem, hogy csak ma, csak most, kérem, hadd mehessek el a munkaidőm végén. Nem érdekelte. A fél ötös hivatalos napi befejezés előtt két perccel még megjelent egy paksamétával, hogy azt bizony még aznap be kell digitalizálni, ha törik, ha szakad, különben… és úgy nézett, hogy tudnom kellett, különben mi fog történni. Bár ilyen gyorsan még életemben nem dolgoztam, így is már majdnem öt óra volt, amikor elkészültem a feladattal. Pedig én még virágot is akartam venni, és valamilyen normális ruhába átöltözni az ígéretes találkozó előtt.
Soha, senkivel nem kezdtem azelőtt beszélgetésbe az Interneten. Bár nem vagyok egy kimondott társasági lény, elég jól elboldogulok webes társkeresők nélkül is. Mindig voltak körülöttem csajok, ha akartam volna, több is akadt volna, akit felszedhetek. Nekem azonban mindig is túl nagyok voltak az elvárásaim – legalábbis anyám ezen a véleményen volt. Nem feleltek meg nekem a jóravaló, rendes kislányok, de még az okos szépségek sem. Valami olyasmit kerestem, ami érdekessé tesz egy nőt… valószínűleg azért, mert úgy éreztem, hogy, ha képes folyton meglepni, akkor nem kell attól félnem, hogy unatkozni fogok majd mellette. Hülyeség, mi?
Aztán Betti, ahelyett, hogy azt kérdezte volna, milyen színű a szemem, tanulok-e még, vagy hol dolgozom, esetleg milyen zenét szoktam hallgatni (hisz ezek a szokásos kérdések, ugye…), azzal állt elő, hogy megfigyeltem-e már, hogy a hópelyhek hatszögletűek, és, hogy hogy lehet ez? Vagy, hogy szerintem a kísértetek egészen láthatatlanok-e, egymás előtt is, vagy csupán a mi szemünk nem képes észrevenni őket? Én meg azon kaptam magam, hogy bár annak előtte én kifejezetten kíváncsi voltam a kinézetére, hirtelen ez másodlagossá vált. A furcsa kérdésektől lett igazán különleges.
Futottam haza. Munkába nem autóval jártam, mert vitt a céges busz. De azt az elcsúszott műszak miatt lekéstem, így kénytelen voltam elrohanni a sokkal messzebb lévő helyi buszmegállóig. Otthon egyik kezemmel a fogkefét rángattam a számban, a másikkal pedig az alsógatyát magamra, így akartam öltözködés és tisztálkodás közben egy kis időelőnyhöz jutni. Dezodor, fésű az égnek álló hajamnak, slusszkulcs, kistáska, repülőrajt…
A francba, még esik is! Nem érdekel! Van a kabáton kapucni.
Betti
Mindjárt célegyenes. – gondoltam. Itt kell valahol jobbra kanyarodni, az már az étterem bekötőútja lesz. Miért nincs kivilágítva? Hol van már? Miért esik ennyire? Mi ez a fény? Jön valaki szembe? Vagy ez csak valami köztéri világítás?
Basszus… Mi volt ez? Mintha az ég dörgött volna… akkorát csattant… Még a légzsák is kinyílt… Elütöttem volna valamit? Egy szarvas volt? Vagy egy ember? Jézusom!
Kiszálltam. Az elém táruló látvány döbbenetes volt. Az autóm eleje rommá törve, és egy másik autóé is. Mindkettő a kereszteződésben állt, mintha egyszerre akartunk volna kanyarodni, ő balról, én jobbról. A sofőr egy fiatal srác… Csak nem? Meghűlt bennem a vér. Milán! – ismertem fel. Az nem lehet… – mondogattam magamnak, miközben kirángattam a volán mögül, és minden tudásomat elővéve (hiszen sürgősségis ápolónő vagyok, vagy mi) megkezdtem az elsősegélynyújtást.
Ám ő továbbra is csak feküdt, mozdulatlanul a hideg kövön. A hó megállás nélkül hullott, én azonban nem éreztem semmit. Sem a hideget, sem a nedvességet. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Aztán szirénát hallottam, ami új erőt adott a szívmasszázshoz. Mindjárt ideér a segítség.
Milán
Rohadt egy idő volt, az ablaktörlőm nem győzte letakarítani a sűrűn hulló esős hópelyheket. Az út is csúszott. Takarították, de csak a város határáig, az országút, főleg a tanyavilág felé kevésbé volt fontos. Akkor éreztem először, hogy nem oda kellett volna hívni Bettit. Találkozhattunk volna először a főtéren is. Vagy valamelyik belvárosi kisvendéglőben. De akkor már késő volt, nem tudtam visszakozni. Igyekeztem, hogy legalább ne késsek el. Még pár méter, egy gyors forduló balra… Valami a szemembe világított. A fékre léptem. A kerekek sikítottak, csúsztak a jégen. Teljesen hiába tekertem a kormányt.
Csak reménykedni tudtam, hogy az a valami, ami a szemembe világított, nem egy másik autó fényszórója volt. De hamar rájöttem, hogy tévedtem. Egymásnak csapódtunk, lassított felvételként, tehetetlenül néztem végig a másodperceket, amelyekben csomagolópapír módjára gyűrődött össze a motorháztetőm, és telt meg levegővel a légzsákom.
Először megmerevedtem. Bámultam a sötétbe, de csak azt láttam, hogy a hópelyhek hullanak az ablakra, olyan mennyiségben, hogy hamarosan teljesen be fogják lepni azt. Tényleg hatszögletűek voltak. Aztán a fejemben megszólalt a vészcsengő. Mi lehet a másikkal? Gyorsan kiszabadítottam magamat a légzsákból, és kipattantam az autóból.
Azonnal megismertem. Betti a légzsákra volt dőlve, tekintete mozdulatlanul bámult a semmibe. Mit kell ilyenkor csinálni? – kétségbeesve próbáltam felidézni az elsősegély-tanfolyam anyagát. Nem kellene elmozdítani a helyéről, de most muszáj. Minden másodperc számít. Újraélesztés. Lélegeztetés. Befújás. Mellkas-kompresszió… egy, kettő, három…
Én magam semmit nem éreztem. Kuporogtam az egyetlen nő fölött, aki ebben az életben felkeltette az érdeklődésemet. Kétségbe voltam esve. Hallottam a közeledő mentő szirénáit. Csak azt tudtam, hogy meg kell mentenem.
Betti
Megjöttek a mentők. Két kocsi is érkezett. Egy kolléga odafutott Milánhoz. Engem észre sem vett. Megnézte az életjeleit, aztán megkezdte az újraélesztési protokollt. Előkerült a defibrillátor. A csapat összehangoltan dolgozott. A háttérbe húzódtam. Rettegve, reménykedve figyeltem őket.
Milán
Mintha ott sem lennék. A piros ruhás mentőorvos csak a lányra koncentrált. Megvizsgálta a pulzusát, a légzését. Aztán folytatta, mint korábban én, a szívmasszázst. Kérte a defibrillátort. Nem tudtam, merjek-e még reménykedni. De éreztem, hogy nekem már nincs dolgom ott, ezért eltávolodtam tőlük egy kicsit, hagytam, hogy a szakember vegye át a mentés irányítását.
Csak ekkor néztem körül.
Velem szemben egy fény-lány lebegett. Láthatóan ő is összezavarodott, ahogy meglátott. Lenéztem magamra. Én sem a földön álltam, hanem úgy nagyjából három-négy méterrel fölötte, csakúgy, mint ő. S miközben néztük, hogy odalent idegenek küzdenek a testi valóinkért, körülöttünk egyre mélyülni kezdett a sötét.
– Szia! – szólítottam meg bátortalanul. – Azt hiszem, nem túl jól sikerült a bemutatkozásom… – folytattam esetlenül, de már akkor tudtam, hogy ez egy újabb őrületes marhaság volt. – Én lennék Milán… – tettem hozzá bocsánatkérőn, mert nem tudtam, hogyan kellene viselkednem.
– Szia! – felelte erre ő mosolyogva. – Betti. – nyújtotta a kezét. – Úgy látom, a mai vacsi árát megspóroltuk… – tette hozzá, miközben megszorítottam az ujjait, és meglepődve tapasztaltam, hogy érzem azok puhaságát és melegét. Elsőre fel sem fogtam a tőle hallott, a helyzethez nem illő mondatot. Csak akkor vált tudatossá, hogy mi történik velünk, amikor széles vigyor áradt szét az arcán, és vidáman kacsintva felhívta a figyelmemet arra, hogy – … és még választ is kaptunk az egyik kérdésünkre.
Abban a pillanatban szerettem bele végérvényesen.
Betti
Amikor megfogta a kezemet, érezni kezdtem őt. A lelkemmel, az övét. Akkor értettem meg, hogy a mi aznapi találkozásunk már mindenképpen örökre szól. Mert mi innen egészen biztosan egy irányba, együtt megyünk majd tovább. És talán már az is lényegtelen, hogy merre: a kórház, vagy a fény felé.
Author: H. Szabó Klári
H. Szabó Klári az Irodalmi Rádió szerzője. Fő hivatásom szerint középiskolai matematikatanár vagyok, különös érdeklődéssel a geometria és az építészet iránt. Szülővárosom, Eger nagy múltú gimnáziumában elsősorban a reál munkaközösséget erősítem tehát. „Mellesleg” ének-zene-tanárként, és a végletekig megújulni vágyó kreatív lélekként, ha kell, műsorokat szervezek, dekorációkat alkotok, ha kell nem átlagos, meglepő tananyag-feldolgozást segítő eszközöket, vagy egyedi gyöngyszobrokat. Pedagógusként és három gyermekes családanyaként időnként túl sok korlát vesz körül, melyeknek a döntögetéséhez nem mindig érzek magamban elegendő lelki erőt, és szinte mindig időgondokkal küzdök. Bár már több, mint 25 éve vagyok a pályán, kamasz fiaim és tanítványaim mellett igyekszem fiatalos és naprakész maradni, amennyire ez lehetséges. Nagyjából 11 éves korom óta foglalkozom komolyan az írással. A szavakkal, ritmusokkal, rímekkel való festés és alkotás egészen korán megfogott. Szívesen kísérletezem különböző formákkal és szerkesztési elvekkel versben és prózában egyaránt. Ám ahogyan ez a szívem csücskévé vált, sérülékeny is lett. Nehezen nyitom ki a műveimet a nagyközönség előtt, még azóta is, amióta már rengeteg pozitív visszajelzés, és sikeres alkotói pályázatok mutatják azt, hogy talán nem hiábavaló. Középiskolásként helyi antológiákban jelentek meg műveim, majd felnőttként három saját kiadású kötet (Bölcső vagyok, Ad Librum 2009.; Te teremted Ünneped, Könyvműhely 2012.; A szavakon túl…, Könyvműhely 2019),...
