Nem mondtam, hogy meghalok. Csak azt, hogy amikor eltemetnek, legyen rajtatok zöld. Ez fontosabb volt.
Azért zöld, mert a fekete föld nem szín, hanem állapot. A fekete föld az, amikor már mindent tudunk, és mégsem csinálunk semmit. A zöld viszont akar valamit. Akkor is, ha nem illik. A temetésen mindenki zöldben volt. Nem egyeztettek, mégis sikerült. Mintha már korábban eldöntöttük volna, hogy egyszer így fogunk kinézni egy veremben állva.
A föld fekete volt, túl fekete ahhoz, hogy komolyan vegye magát. Én akkor már nem voltam ott külön. Szét voltam osztva. Az én temetésemen mindenki legyen zöldben, mert lehet, hogy ahová eltemetnek, az a fekete föld, de a földön egyszer majd fű nő, na akkor múlik el a gyász, és értelmet kap az, hogy bennetek élek tovább. Legyetek zöldben, hogy ott álljunk majd a fekete földön, és jelképezzük a növekedni vágyó füvet. Ez nem kérés volt. Inkább működési elv. A gyász nem jött meg időben. Álltunk ott, zöldben, és nem tudtuk, mit kellene érezni. Ha egyszer majd fű nő, akkor most még korai. Ha még nincs fű, akkor nincs mit siratni.
A gyász elhalasztotta magát. Napokig nem történt semmi. A fekete föld tette a dolgát: hallgatott. A zöld ruhák viszont dolgoztak. Az emberek elkezdtek máshogy állni, máshogy nézni. Nem lefelé, hanem szét. Mintha már nem egy pontra figyelnének. Valaki észrevette, hogy a gyász helyén valami más van. Nem fájdalom, hanem feszültség. Mintha növekedni kellene, csak nem tudni, merre. A fű végül kinőtt. Pontosan ott, ahol nem számítottak rá. Nem egyszerre, nem szépen, hanem foltokban. A fekete föld nem tiltakozott, csak hátrébb húzódott. A zöld ruhák ekkor kaptak értelmet. Nem jelképeztek, hanem fedtek. Amit nem lehetett kimondani, azt elfedték vele.
A növekedni vágyó fű nem kérdezte, készen vannak-e rá. És akkor értették meg, hogy a zöld nem vigasz. A zöld bizonyíték. Ha a fekete földön fű nő, akkor valami túlélte. Ha túlélte, akkor dolgozik. Ha dolgozik, akkor felelősség. A gyász nem eltűnt, hanem átalakult. Már nem lefelé húzott, hanem előre. Nem sírás volt, hanem mozgás. Én bennetek éltem tovább, pontosan így: zölden, kényelmetlenül, növekedve ott is, ahol nem akarták.
És amikor a temető teljesen kizöldült, végre lehetett tudni, hogy ez számít.
Author: Kövecses Sára
Kövecses Sára vagyok, Egerben tanulok az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Gyakorló Gimnázium művészeti tagozatán, ahol idén fejezem be középiskolai tanulmányaimat. Számomra az irodalom nemcsak alkotás, hanem látásmód is: a világ értelmezésének egyik legerősebb eszköze. Novellisztikával és költészettel foglalkozom, és hiszem, hogy a képzőművészet és az irodalom együtt jelenti a teljességet, a szavak képpé válnak, a képek pedig történetté. A további tanulmányaim során is szeretném továbbvinni az irodalmat, alkotóként és gondolkodóként egyaránt. Az Irodalmi Rádió szerkesztőségében szerzőként célom, hogy érzékeny, kortárs hangon szólaltassam meg az irodalmat, és olyan szövegeket hozzak közelebb a hallgatókhoz, amelyek gondolkodásra, érzésre és képzeletre hívnak.
