Tartozás

Vad robaj, az idő kedvezetlen,

A szárnyasok hű ága tágra nyúlt.

Ezer madár röpül rendezetlen,

Égi káoszba fulladt vándor út.

 

Heves csapkodás, fájó rikoltás

Zaklatja a vén lombok álmait.

Sebes kapkodás, álló vérontás

Faragja a lehulltak szárnyait.

 

A lövés visszhangja még ordibált,

De a gyász, jöttével már el is múlt.

A madarak serege odébbállt,

A raj rendezett, ismét elnémult.

 

Sápadt katonák földre zuhanva,

Reszketve, rettegett végre várva.

Édes, könnyes képekben suhanva

Érkezik éltüknek emléktára.

 

Gyermekek, szerető nők ölében.

Illatos, kedves, boldog idő múlt.

Ünnepek a nagy család körében,

Az otthon vágya illó reményt gyújt.

 

Vadul rohangáló kegyetlen árny,

Mely nyelvével emészt, s gyomrával néz.

Nem állhat elé pár meghasadt szárny,

Felemészt mindent, mit elér a kéz.

 

A kéken eközben nem sáncolnak,

Vígadnak az ég végtelen kertjén.

Mámor-ittas felhőkkel táncolnak,

S dalolnak a feledés koncertjén.

 

Csonka családok, özvegy öregek

Felednek férjet, apát, gyereket,

Kiknek testén üvöltő kötelek

Téptek sebeket, s vágtak ereket.

 

Az óriások friss levelei

A hősök sebeire hullottak.

A kapzsi háború tetemei

Az erdő vigaszára jutottak.

 

A viselt lombok szelid, hűs árnya

Fejét lehajtva sír egy keveset.

A szárnyasok álszent, hűtlen ága

Eggyel tartozik, s ez a szeretet.