Épp eleredt az eső, ezért behúzódtam egy pizzériába, hátha eláll. Az ég azonban aznap makacsabb volt nálam, kitartóan zuhogott. Az ablakon végigcsorgó víz elmosta az utca körvonalait, a járókelők siető árnyakká váltak odakint, bent pedig paradicsomszósz és oregánó illata terjengett. Egy férfi is befutott az eső elől, éppen mellém. A haja csuromvizes volt, az inge ujjáról még csepegett a víz, de nem tűnt bosszúsnak. Egymásra mosolyogtunk, csak úgy, futólag, ahogy két idegen szokott az utcán. Esernyő és kabát nélkül nem akartam újra kilépni a záporba, ezért úgy döntöttem, megebédelek, hátha kegyes lesz hozzám addigra az idő. Éppen helyet kerestem, amikor megszólított.
– Nem volna kedve velem ebédelni?
Felnéztem rá. Azt sem tudtam, hogy hívják, mégis, ahogy ránéztem, valami furcsa érzés fogott el. Nem izgalom, nem zavar, hanem olyan nyugalom, amit az ember nagyon tud megmagyarázni, csak úgy érzi, és kész. Helyet foglaltunk egy kis asztalnál az ablak mellett. A bemutatkozás valahogy elmaradt az elején. Talán, mert egyikünk sem akarta megtörni azt a különös, néma egyensúlyt, ami olyan természetesen alakult ki közöttünk. Aztán telt az idő, és már kellemetlen lett volna egyszer csak a leves közepén megkérdezni: „Egyébként, hogy is hívnak?” Így hát név nélkül kezdtünk beszélgetni. Először csak az esőről, aztán könyvekről. Kedvenc írókról, akikről az ember ritkán talál olyasvalakit, aki ugyanazzal a csillogással tud beszélni. Mesélt utazásokról, városokról, ahol még sosem jártam, de mindig is akartam. Olyan érzés volt, mintha egy régi jó baráttal ültem volna szemben. Pedig ez egyáltalán nem vall rám. Idegenekkel többnyire távolságtartó vagyok, gondosan felépített udvariassággal, néhány pontos mondattal, aztán vissza a biztonságos hallgatásba. Most viszont mintha valaki észrevétlenül félrehúzta volna bennem azt a vastag függönyt. Közben kihozták az ételt, és a tányérok fölött felszálló meleg párában a kinti világ még távolibbnak tűnt. Mintha a pizzéria egy kis sziget lett volna a zápor közepén, ahol egy órára minden felesleges óvatosság megszűnt.
Az ebéd végére elállt az eső. Az utcán a kövek még fénylettek, az ereszekről lustán hullottak a késő cseppek, és az égalja már világosodni kezdett. Fizettünk. Az az egyetlen pillanat maradt hátra, amelyben az ember eldöntheti, hogy valaminek lesz-e folytatása, vagy megmarad annak, aminek született, egy egyszeri, tökéletes véletlennek. Én a véletlennél akartam maradni, mert elhatároztam, hogy egyszer s mindenkorra végeztem a szerelemmel. Az ajtóban elköszöntünk egymástól.
– Örülök, hogy eleredt az eső – mondta.
Elmosolyodtam.
– Én is.
Aztán különböző irányba indultunk. Néhány lépés után mégis hátranéztem. Nem tudom, reméltem-e, hogy ő is visszafordul, talán igen, de mire megálltam, ő már befordult a sarkon, és eltűnt a nedves utcák délutáni fényében. Sokáig álltam még ott. Nem bántam, hogy nem tudom a nevét. Nem bántam, hogy nem kértem el a számát, és ő sem az enyémet. Furcsa módon nem hiány maradt utána, hanem valami csendes bizonyosság, egy szál, ami kettőnk közt köttetett. Aznap délután, amikor végül hazafelé indultam a még nedves utcán, úgy éreztem, mintha nemcsak az eső állt volna el, hanem bennem is elcsendesedett volna valami. A pizzériára nézve pedig mosoly ült az arcomra.
Másnap reggel verőfényes napsütés volt. Az ég olyan tisztán kéklett, mintha az előző napi eső mindent kimosott volna belőle. A levegő friss volt, könnyű, az utcák még őrizték a tegnap nedvességének halvány emlékét. Ahogy sétáltam munkába menet, ismét megálltam a pizzéria előtt. Nem tudtam pontosan, miért, csak néztem az ajtót, az ablakot, azt a sarkot, ahol tegnap ültünk, mintha valami ott maradt volna bent. Már épp továbbindultam volna, amikor egy ismerős hang megszólított mögöttem.
– Mi újság, idegen?
Megfordultam, és ő volt az. Egy pillanatra ugyanaz a nyugalom öntött el, mint tegnap. Mintha az az ebéd nem ért volna véget, csak szünetet tartott volna egy éjszakára.
– Furcsa… – mosolyodtam el. – Hogy megint összefutottunk.
– Az – bólintott. – Kérsz egy kávét?
Kértem.
Bent most egészen más volt a hangulat. A napfény áttört az üvegen, aranysárga csíkokat húzott az asztalokra, és minden sokkal hétköznapibbnak tűnt, mint előző nap. Mégis, amikor leültünk egymással szemben, ugyanaz a különös, ismerős közelség tért vissza.
Ismét beszélgettünk.
Mintha folytattuk volna, ahol abbahagytuk. Nem voltak kínos szünetek, nem kellett keresni a szavakat. Egyszerűen csak… jöttek. Kávé fölött, félmosolyok között, apró történetekbe csomagolva.
Aztán a kávé elfogyott.
– Mennem kell – mondtam végül.
– Nekem is – felelte.
És megint elköszöntünk, megint külön irányba indultunk. A következő nap… megint találkoztunk. Nem a pizzériában, egy könyvesbolt előtt. A kirakatot néztem, amikor mellém lépett.
– Na, idegen, most mit keresel?
Nevettem.
Aztán pár nap múlva a buszmegállóban. Egy héttel később a parkban. Később egy kis utcai kávézóban. Mindig váratlanul. Mindig pont akkor, amikor nem számítottam rá. Hetek teltek el így, majd hónapok. A város legkülönbözőbb pontjain futottunk össze. Folyton. Mintha valami láthatatlan térkép vezérelt volna minket ugyanarra az útra, újra és újra… mindig ugyanaz történt.
Egy kávé. Egy önfeledt beszélgetés. Egy keserédes búcsú. Nevetve, könnyedén, magyarázat nélkül. Soha nem beszéltünk arról, mi ez köztünk. Nem kérdeztük meg egymástól a másik telefonszámát. Nem terveztünk előre. Nem mondtuk ki, hogy találkozzunk újra. Sőt, még most sem tudtuk egymás nevét. Mégis… mindig találkoztunk. Egy idő után már nem is lepődtem meg, csak vártam. Nem tudatosan, inkább valahol mélyen, csendben. Mintha a nap része lett volna, hogy talán aznap is összefutunk.
Egy ponton már-már kezdtem azt hinni, hogy ez nem véletlen… hogy vannak találkozások, amelyeket nem irányítunk, mégis újra és újra megtalálják az utat egymás felé.
Egy délután, amikor a város szomorkásan szürke volt, és a levegőben már ott volt az ősz ígérete, ismét megláttam őt. Ezúttal már nem lepődtem meg, csak odaléptem hozzá, és mielőtt megszólalhatott volna, elmosolyodtam.
– Ugye tudod – mondtam halkan –, hogy ez már nem lehet véletlen?
Rám nézett, és most először nem válaszolt azonnal, csak nézett, mintha keresné a megfelelő szavakat… vagy épp eldöntené, kimondja-e azt, amit eddig egyikünk sem mert.
Egy pillanatig csak néztük egymást. A város zaja tompán szűrődött körénk, mintha valaki lehalkította volna a világot, hogy helyet adjon ennek az egyetlen beszélgetésnek.
– Nem hiszek a véletlenben – mondta végül halkan. – De a sorsszerűségben igen.
A szavai egyszerűek voltak, mégis valahogy súlyuk volt. Ott maradtak köztünk a levegőben, mint egy kimondott, de még be nem teljesült gondolat.
Aztán egy félmosollyal folytatta:
– Volna kedved randizni velem?
Ettől egy pillanatra zavarba jöttem, és elmosolyodtam. Nesze neked elvek, meg semmi szerelem. A kérdés hatására azonnal a múlt homályos ködébe vesztek az elhatározásaim.
– Hát persze.
Nem volt nagy gesztus, nem volt drámai fordulat, csak egy egyszerű mondat, ami mögött ott volt az összes addigi találkozás, az összes véletlennek tűnő pillanat. Elindultunk egymás mellett, most először nem külön irányba. Néhány lépés után felnevetett.
– Ideje lenne bemutatkozni, nem gondolod, kedves idegen?
Ránéztem.
– Tényleg… hát nem siettük el.
– Péter vagyok – mondta, és egy pillanatra mintha komolyabb lett volna a hangja, mintha ezzel a névvel most valami új kezdődne.
– Én pedig Panka.
Kimondva egészen más lett minden.
Péter… és Panka.
Egymásra néztünk, majd szinte egyszerre nevettünk fel.
– P–P… – mondta mosolyogva.
– Vajon ez is csak egy véletlen? – kérdeztem.
Egy pillanatra elhallgatott, aztán megrázta a fejét.
– Nem – felelte halkan. – Inkább a sors.
Ahogy sétáltunk a pizzéria felé, rájöttem, hogy vannak találkozások, amelyeket nem mi irányítunk, hanem a sors kiszámíthatatlan vonzalma. Ha két ember között ott a láthatatlan kapocs, amiről nem is tudnak, csak idő kell, hogy rájöjjenek, ők ketten alkotnak egy egészet, és ez ellen nem tehet semmit se időjárás, se pedig emberi elhatározás.
Forrás: https://muzsakkonyvtara.hu
Author: Nagypál B. Rebeka
Nagypál-Buduczki Rebeka vagyok, jelenleg gyógypedagógus és állattenyésztő. Egy Tisza melletti kisvárosban születtem, majd később innen kerültem fel Budapestre. Tanulmányaim befejeztével visszahúzott a szívem, ezért hazaköltöztem Csongrádra. Itt élt a nagymamám is, akinek köszönhetem a költészet szeretetét. Tőle tanultam a versírás fortélyait. A környezetem mindig mérföldkövet jelent alkotásaiban. A novellák az elmúlt 3 évben ragadtak magukkal. Számomra az írás nem más, mint hallhatatlan gondolatok papírra vetése.