A teáscsésze
Kitöltötte a teát, a csészét – finom, leheletvékony porcelán volt – óvatosan az asztalra készített csészealjra helyezte, de nem nyúlt érte, szeme megpihent rajta, a szinte áttetsző fehér színt díszítő kék mintázaton, a fül kecses ívén. A csésze egy készlet utolsó darabja volt.
Gondolatai elkóboroltak, s kanyargós ösvényeken át, mint oly sokszor, a távoli múltban kötöttek ki.
Elmosolyodott. Milyen különös is az emlékezet! Egyes emlékeket úgy kitöröl, mintha soha nem léteztek volna, másokat sejtelmes homályba borít, hogy már azt sem tudjuk, mi az, ami valós, s mi, amit csak elképzeltünk vagy álmodtunk. De olyan emlékünk is van, ami úgy belénk ivódott, hogy szinte részünkké vált. Egyes emlékek idővel megfakulnak, míg mások az idő múlásával még élesebbek, szinte kitörölhetetlenek lesznek. Emlékezés közben úgy ugrálhatunk az időben, ahogyan csak kedvünk tartja, egy-egy aktuális esemény a másodperc töredéke alatt évtizedekkel korábbi történéseket hívhat elő. Nincsenek szabályok, sem korlátok, csak a félig ködbe veszett, vagy örökre belénk vésődött emlékek.
A fehér abrosszal letakart ovális asztalon több hasonló csésze állt, az asztal körül faragott lábú székek – erre a részletre különösen emlékezett, mert a szék lába leért a földre, míg az övé a parketta fölött kalimpált. Az asztal közepén egy tál sütemény – lekváros, mézes vagy mandulás – a teáskancsó és a cukortartó társaságában. A cukortartóhoz egy mókás, karmokban végződő réz csipesz is tartozott, amivel nagyanyja kiszedte és a csészékbe ejtette a kockacukrokat. A fehér színű, kék mintás csészékben kamillatea gőzölgött. Homályosan látta maga előtt szőke copfos unokanővéreit is, de csak a körvonalaikat, arcukat nem tudta felidézni. A képhez beszélgetés, nevetgélés zaja és egy illat társult: nagyanyja szeretett sütni, az egész lakást süteményillat töltötte be, s a csésze látványa automatikusan előhívta a vanília vagy a fahéj illatát.
Majd a csésze a dunántúli kisvárosból az alföldi nagyvárosba kerülve újabb helyszínen, kollégiumi szobájának éjjeliszekrényén bukkant fel. Olykor a két hálótermet összekötő tanulószoba asztalára, a könyvek és szótárak mellé is eljutott, ha gazdája munka közben megszomjazott. Tanúja volt a hétköznapok örömének és bánatának, a vizsgaidőszakokban az éjszakába nyúló tanulásnak, a sikereknek és kudarcoknak, a hajnalig tartó beszélgetéseknek, a barátságoknak és szerelmeknek; tanúja volt a felnőtté válásnak.
A felnőtté válással a teáscsésze ismét költözött; előbb egy fővárosi, majd egy vidéki albérletbe került. Tanúja volt tulajdonosa első lépéseinek a munka világában, az új, ismeretlen kihívásoknak, melyekkel szembe kellett néznie, a döntéseknek, melyeket meg kellett hoznia. Tanúja volt első szárnypróbálgatásainak az írás terén, s tanúja volt annak is, hogy magányát életre szóló kapcsolatra cserélte fel – s a teáscsésze folytatta vándorútját; ezúttal egy észak-alföldi nagyvárosba került.
A következő emlékképen a csésze vidéki házuk étkezőasztalán állt egy hasonló, félig kiürült csésze társaságában, az asztalon tányérok, kiskanalak az uzsonna maradványaival, ahogy a két gyerek otthagyta. A bejárati ajtó nyitva, épp egy autó haladt el a ház előtt – a lakótelepen mindig óvatos lassúsággal közlekedtek az autók, figyelve a bicikliző, labdázó, szaladgáló gyerekekre. A postás néhány számlalevelet dobott be a levélszekrénybe. A kép hangokat idézett fel: gyerekzsivajt, a mosógép zaját, kutyaugatást. Emlékek özöne ébredt benne: a nagyobbik gyerek első napja az iskolában, a kisebbik, amint apró lábaival megy fel a lépcsőn, a hétköznapok és ünnepek, a farsangok, koncertek, karácsonyok. Ennek az időszaknak szinte minden mozzanatát fel tudná idézni.
A képek tovább peregtek. Teltek az évek, a gyerekek felcseperedtek – s mint ők hajdanán – szülővárosuktól távol, idegen környezetben kezdték el felnőtt, önálló életüket. A szomszédok, ismerősök közül is többen elköltöztek, mások örök nyugovóra tértek. A telep egyre üresebbé vált, egyre nagyobb csendbe borult. A csészék is fogyatkoztak, már csak egyetlen csésze maradt a készletből – ahogyan ő is egyedül maradt. Egyformán törékenyek és magányosak voltak. Szájához emelte a csészét, ivott egy kortyot. Nem volt hozzá sütemény. Nem érezte a teának sem az ízét, sem az illatát. Már sötétedett, de nem gyújtott villanyt, ült néma csendben a félhomályban az elárvult csésze társaságában, és emlékezett.
Author: Károly Judit
Az írás-olvasás ikertevékenység mindig is életem egyik meghatározó eleme volt. A több nyelven olvasás természetes hozadéka lett a műfordítás, ez a sokszor keservesen nehéz, ám különlegesen szép és izgalmas feladat, mely a mai napig igazi kihívás számomra. A műfordítás is – hogy egy már-már klasszikus mondást idézzek – „a boldogság egy formája”. Eddig tíz fordításkötetem jelent meg a Bábel, a Novella és a Napkút Kiadó gondozásában. Ám egy fájdalmas élmény hatására, mely egész életemet megváltoztatta, elemi erővel tört fel bennem az igény, hogy saját hangomon is megszólaljak, beszéljek a bennem kavargó érzésekről, az életemet meghatározó irodalmi és személyes találkozásokról, a körülöttünk levő világról és az abban zajló eseményekről. Így születtek és jelentek meg első írásaim. Az írás számomra egyfajta vígasz, remény, útkeresés, hit az élet élhetőségében – és talán szépségében. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak, hogy tagjai közé fogadott.