Hogy gomolyognak az égen a felhők!
szürke-fehér vonulásuk olyan most,
mint ez az élet a földi valóban:
száll monoton, csupa furcsa manót látsz,
ám negyedóra se telt el azóta,
és az a kép, ami ott remegett, nincs.
Már sorakoznak a percek, az évek,
köznapok, ünnepek, ősi szokások,
mind ugyanúgy zakatolt, ahogy addig,
zord taposómalom átka szorongat,
mégis alig hihető, hogy egészen
más a világ zaja már körülöttem.
Elfeledett dalok, álmok igéznek,
régi lakások, ahol kicsi voltam,
hajdani éjjelek árnyait érzem,
mennyire más grimaszolt a tükörben –
bárki bolyong idebent, ugyanő, s lásd:
senki se tudja, miért van ez így?
Author: Reinitz Zoltán
Gyermekkorom óta azt éreztem, hogy versírás számomra nem egy múló szeszély, hanem valami fontos dolog. Fiatal felnőttként találtam meg a saját hangomat, amelyet, egy bő évtized hallgatása után, egy mély érzelmi-szerelmi válság nyomán tudtam folytatni. A versek pedig azóta is megtalálnak, jönnek a semmi ködéből, immár három unoka nagyapjaként, de örök kamasz maradva. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben – még ha sokáig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. 2026 nyarán jelenik meg első verseskötetem, „Félálom blues” címmel. Ez olyan leküzdhetetlen inspirációt adott, hogy fél év alatt elegendő vers gyűlt össze már a következőhöz is. Az antológiák, pályázatok, blogok visszajelzése azonban továbbra is fontos útmutató számomra, amit éppen ezért nagyon komolyan veszek.
