A falon függ egy régi, néma kard,
pengéjén halvány múltak fénye ég,
nem csillog már, mint harcok hajnalán,
de súlya őrzi minden esküjét.
Markolatán megkopott az érintés,
bőrbe régi kezek melege szunnyad,
kik hittek benne: igaz ügyért élni,
de békében a szenvedély elhamvad.
Nem a vér mesél róla, hanem az idő,
mely az élét lassan csönddé tompította,
s a falra téve őrzi azt a percet,
mikor bátor kéz igazságért ragadta.
Most némán függ, s a por lepi vállát,
mint őrt, aki végül álomra hajolt,
de bennem suhan egy tiszta ígéret:
élni úgy, ahogy egykor az eskü szólt.
Megjelent a DunapART magazin oldalán.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
