Az életre kelt fénykép

A novella eredetileg a Néprajzi Múzeum Vágatlanul című pályázatára készült, ahol azt kérték, hogy a kiállítás képei közül válasszunk egyet és keltsük életre egy történettel.

Megjelent a Művész Magazin első számában.

1921. Balassagyarmat

A kis Ilonka úgy szaladt, ahogy csak a lába bírta. Hat éves létére már némelyik fiút is lehagyta, ami bizony gyakorta okozott perlekedést köztük, ahogy Gyarmat határában játszottak, mert hát azok a fiúk bizony nehezen tudták ezt megemészteni. Most azonban nem a többi gyerek elől futott a fogócska csatában, hanem tüstént házukhoz iramodott.

– Nagyapám! Nagyapám! Hol van? – kiáltotta, ahogy beszaladt a kertbe.

– Mi ez az átkozott ricsaj? – szaladt ki a házból Ágnes asszony.

– Hol van nagyapám? – kérdezte zihálva Ilonka nagyanyjától.

– Nincs itthon. Elment a szatócsboltba. Ha már itthon vagy, akkor…–

Ágnes asszony még belekezdett a mondatba, de a kis Ilonka azt már meg se hallotta, mert amint megtudta, merre találja nagyapját, azonnal utána eredt.

–Mi a fene ütött ebbe a gyerekbe? – morfondírozott Ágnes asszony.

A kis Ilonka meg sem állt a szatócsboltig. Az utolsó pár lépését már lassan tudta csak megtenni, mert alig kapott levegőt és még így sem volt róla meggyőződve, hogy amint nagyapja elé áll, akkor el tudja mondani, hogy mi a nagy igyekezet oka. A szatócsbolt elé érkezve körbepásztázta kis szemeivel az épületeket és nagyapját kereste. Meg is látta, amint a szatócsbolt melletti épület előtt beszélgetett egy másik férfival. Odabicegett hozzá, és próbált szavakat formálni, miközben zihálva a karját rángatta nagyapjának.

– Fényk…Fénykép…Fényképészbácsi. – dadogta.

– Ne rángass te gyerek! Hát mi lelt téged? Valami baj van tán? – méltatlankodott az öreg.

– Megjött a fényképészbácsi, mennünk kell haza.

– Na, állj meg te gyerek, mielőtt elfenekellek! Milyen fényképész?

– Azt nem tudom, de képeket készít. Nagyon szépeket. Nem kell érte fizetni.

Az öreg ráncolta a homlokát. Hallott már ilyesmiről, hogy a városokból jönnek, mindenféle gépekkel és képeket készítenek, de élőben még sose találkozott egyetlen ilyennel sem.

– Kérem nagyapám, csináljunk képet! – kérlelte a kis Ilonka nagyapját.

– Ide figyelj édes lányom! Nekünk nincs időnk, ilyen szamárságokra. Van épp elég dolgunk odahaza. Amint hazaértünk Ágnes kerít is neked valami munkát, amivel lefoglalhatod magad.

– Nagyapám, kérlek! Legalább nézd meg a képeket. Olyan szépek. Elvisznek minket máshova is megmutatni. Híresek leszünk.

Elmosolyodott az öreg.

– Csillagom, figyelj ide rám. Az efféle dolgok uraságoknak valók. Mink egyszerű emberek vagyunk. A történeteinket nem szokás megörökíteni. Csak egymásra emlékezünk a családban, addig, amíg át tudjuk azt adni. Száz év múlva már senki nem fogja tudni kik voltunk.

Ilonka nagyon elszomorodott, ajka lebiggyedt, szája sírásra állt. Nagyapja megsajnálta és megfogta a kezét.
Na, gyere! Nézzük meg azokat a képeket. – mondta, hogy egy kicsit enyhítse unokája bánatát.

Miközben hazafelé tartanak, majd elmondja neki, hogy miért felesleges az ilyen úri huncutság. Arra azonban nem számított, hogy a kis Ilonka hajthatatlan lesz, és nemigen hagyja magát lebeszélni a tervéről. Mire hazaértek úgy festett, már ő áll nyerésre.

– Ágnes! Megjöttünk. Gyere, mert nem bírok ezzel az átok gyerekkel!

– Na, végre! – jött ki a házból Ágnes asszony – éppen ideje volt, hogy haza kódorogjatok. Már megijedtem, hogy valami baj történt, úgy elviharzott ez a gyerek az előbb.

– Nincs semmi baj, azon kívül, hogy nem hagy békét nekem ezzel az átkozott fényképésszel.

– Mivel nem hagy békén? – képedt el Ágnes asszony.

– Tudod, vannak azok a városiak, akik mindenféle ördögi masinával képeket csinálnak.

– Mit akarsz te csinálni?! – ripakodott rá a kis Ilonkára.

– Fényképet! – dobbantott dacosan Ilonka. – mirólunk, hogy híresek legyünk!

Ágnes asszony is sokat megélt nő volt, de most kikerekedett szemmel bámult urára.

– Igen…én is ilyen fejet vágtam, amikor először meghallottam. – nyugtázta felesége ábrázatát.

Közben ricsajra lettek figyelmesek. Az úton egy idegen haladt a házuk felé, akit gyereksereg vett körül.

– Ő az! – kiáltott fel Ilonka.

Majd kérdőn visszafordult nagyszülei felé, és igyekezett árva szemeivel beleegyezést kicsikarni.

– Az ég áldjon meg. Menj! Szólj neki! – hangzott nagyapjától az engedély, egy nagy sóhaj kíséretében.

Ilonka úgy iramodott meg a fényképész felé, mint akit puskából lőttek ki. Tibor – merthogy így hívták nagyapját – Ágneshez fordult, és így szólt:

– Menjünk, öltsünk fel olyan öltözéket, ami mutat valahogy. Ki tudja, lehet egyszer ennek a lánynak igaza lesz. – mondta mosolyogva Tibor, Ágnes asszonynak, aki szemlátomást elgondolkodott, hogy ura meghibbant e.

Ilonka közbe odaért a fényképészhez. Nem kis harcot kellett vívnia, hogy a közelébe kerülhessen, annyi gyerek vette körül. Miután elmondta neki, hogy képet szeretne kérni tőle, a fényképész csak maga köré mutatott, hogy itt bizony az összes gyerek azt szeretne.

– De mi családi képet szeretnénk kérni. – tett ajánlatot Ilonka.

Erre már felcsillant a fényképész szeme, mert tudta, hogy bizony vidéken igencsak bizalmatlanok az idegenekkel szemben, pláne, ha mindenféle masina is van náluk. A családi képek pedig kétségtelenül jobban mutatnak, így hát kíváncsian tette fel kérdését:

– Anyukád, apukád és te lennétek rajta a képen? – kérdezte a fényképész érdeklődve Ilonkát.

– Nem… – sütötte le a szemét Ilonka. – apukám meghalt a nagy háborúban, anyukám meg Salgótarjánban dolgozik, és csak hétvégén tud hazajönni. Nagyszüleimmel élek, meg a bukisval. Mink lennénk rajta a képen. – válaszolta kissé szemérmesen Ilonka.

– Nagyszerű! – csattant fel a fényképész. – Az ilyen képeket szeretem. Akkor mehetünk is.

Sokat nem kellett haladniuk, mert a menet közben megérkezett a házuk elé. Ilonka boldogan szaladt be a házba.

– Nagyapám, Nagyapám! Itt van a fényképészbácsi. – kiáltozta.

– Jövök már! – válaszolta Tibor, azzal kilépett az udvarra. – eredj a házba, nagyanyád segít átöltözni!

– Jó napot! – köszönt a fényképész. – Vámos Aladár fényképész vagyok.

– Jó napot! Kádár Tibor.

– Van valamilyen kívánságuk, hogy milyen képet készítsek?

– Nincs nekünk. Ez az ördögfióka akarja mindenáron ezt a képet.

– Aranyos gyerek, és hát igaza is van. Ezeket a pillanatokat meg kell örökíteni az örökkévalónak.

– Az… – mosolyodott el Tibor, mert továbbra sem hitt abban, hogy az ilyesminek bármi értelme lenne, azonban mivel szegény család révén sokat nem tudtak adni unokájuknak, így hát belement, már csak a kislány öröméért is.

Megérkezett közben Ilonka és Ágnes asszony is, így hát minden készen állott a fotóhoz. Ilonka azonban felharsant.

– Várjatok! Mindjárt jövök! – kiáltotta, azzal elszaladt a kert hátsó részébe.

– Hát ez meg hova a ménkűbe ment már megint?! – fakadt ki Tibor.

– Úgy hiszem, hogy még valaki hiányzik a képről – vetette fel a fényképész.

– Ahh…csak nem?! – temette arcát a kezébe Tibor. Ágnes asszony még nem értette, és kérdően tekintett férjére.

Mire azonban válaszolhatott volna, Ilonka már hozta is Buksit magával és pajtása boldogan szaladt vele. Most már minden készen állott a képhez! A fényképész beállította a családot a megfelelő helyre, és elkészült ez első kép. Ilonka nagyon boldog volt.

– Arra gondoltam, hogy csinálnék egy másik képet is – mondta a fényképész – ez lehetne férj és feleség kép.

Tibor bólintott. Igazából már mindegy, hogy egy vagy két kép készül, ha már kiöltöztek, akkor miért ne.

– Láttam az ajtó mellett egy sétabotot – jegyezte meg a fényképész. – megtenné Tibor, hogy a kezébe veszi? Jól mutatna a képen – adta az instrukciókat a fényképész. Tibor pedig igyekezett megtenni, amit kér.

– Ezt a sétabotot még a lányom férje készítette. Asztalos volt, még azelőtt, hogy bevonult volna, még mielőtt…

– Igen. A nagy háború…Ilonka elmesélte – jegyezte meg a fényképész.

Tibor biccentett, aztán kihúzta magát. A második kép is elkészült. Ilonka odaszaladt Vámos Aladár fényképészhez és megölelte a lábát.

– Köszönjük fényképészbácsi! – hálálkodott Ilonka.

– Szívesen kis leányom. Minden jót kívánok önöknek! – azzal összepakolta a felszerelését és búcsút intett nekik. Továbbindult, hogy új fotó témát keressen.

Az évek csendesen múltak. A ház elöregedett, a kert megváltozott, nevek halványultak el.

2021. Budapest

Az idős nő lassan tipegett a teremben. Fia lépdelt mellette, és karjával tartotta, hogy az egyensúlyát meg tudja őrizni. Teste már hanyatlóban volt, de az emlékei még élesek és tiszták voltak. Ahogy haladt a fényképek között, mintha keresett volna valamit. Fia sem tudta pontosan, hogy micsodát, ő csak elkísérte erre a kiállításra édesanyját. Aztán egyszer csak megállt az egyik fal előtt, ahol a fénykép állt.

– Ez az, amit kerestél, édesanyám? – kérdezte a fiú.

Anyja csak bámult maga elé szótlanul, majd egy könnycsepp csorgott végig az arcán.

– Igen, fiam. Ők azok – válaszolta néhány pillanattal később.

Ahogy álltak ott szótlanul, egyszer csak egy csoport érkezett meg a hátuk mögül, akiknek egy vezető tartott előadást.

– Itt látható az a 25 ezer üvegnegatív, amelyeket a múzeum munkatársai 1921–1922-ben mentettek meg a pusztulástól, és amelyek feldolgozása csaknem száz évvel később hozott új eredményeket – mutatta be a kiállítás tárgyát az érdeklődőknek – a legtöbb esetben nem tudjuk, kik voltak ők. Nem maradt fenn a nevük, történetük, sorsuk – majd halkulni kezdett a vezető hangja, ahogy haladtak tovább a teremben.

Az idős nő elmosolyodott és a fiához fordult.

– Tudjuk kik voltak, és a történetüket is ismerjük. Ő itt a képen Ágnes asszony, és Tibor bácsi – aztán lehajolt a kutyához a fényképen, és ujja végével megérintette az üveget – és ő Buksi.

– Valaki azonban hiányzik a képről.

– Kicsoda? – kérdezte a fia.

– Az, aki elmesélte az ő történetüket. Az édesanyám. Ilonának hívták.