A salemi probléma

Az egész lakosság a halloweenre készült. Mindenki, egy emberként. Nem hiába; nem akármelyik városban esett meg a történet, melyet most elregélek. Ez Salem volt. Az egyetlen Salem, méghozzá Massachusetts államban. E város, melyet gyakran a halloween fővárosaként emlegetnek a híres, tizenhetedik századi boszorkányperek miatt, évről-évre nagy halloweeni karnevállal örvendeztette meg a lakosokat, és a városba érkezőket.
Az utcák megteltek fényekkel, dekorációkkal. Nem volt olyan ház, mely ne pompázott volna Halloweeni színekben, s mely előtt ne lehetett volna monumentális díszleteket és világító, faragott töklámpásokat látni.

Jack a karnevál előkészületeiben segített, hiszen a polgármesternek dolgozott, választása nem volt, de szerencsére élvezte ezeket a munkálatokat, hisz egyik kedvenc ünnepe a Halloween volt. A hatalmas díszletelemek összeállítása volt a feladata, mellette pedig néha a színpad építésénél is besegített. Október huszonkilencedike volt ekkor; ezért ment ilyen intenzíven a készülődés. Reggel tíz volt, amikor Jack már órák óta dolgozott, s megcsörrent a telefonja. A felettese volt az.

– Jack! Maga az! Idefigyeljen! Ezek az idióták lerobbantak! Nem tudja a cég kihozni a pirotechnikát, márpedig, ha esik, ha fúj; itt holnapután tűzijáték lesz! Még ma este ide kell érnie minden egyes showelemnek, az istenért! Nem ezért fizettem ki annyi pénzt értük, úgyhogy Jack, amint tudja, üljön be a furgonba és menjen el értük! Úgyis tudja, hova kell menni. – mondta a férfi. A máskor nyugodt ember hangjából ki lehetett hallani a színtiszta idegességet. Hiába, ez a nagy készülődés (főleg, mióta annyi turista jár ide) mindenki idegeit megpróbálta valamelyest. Jack nem sokat várakozott. Befejezte éppen függőben levő dolgát, beült a furgonjába, és útnak indult a tűzijátékot szokásosan szolgáltató cég raktára felé. Nem ez volt az első, hogy valamiért nem tudták kiszállítani, máskor is előfordult már hasonló, s csak azért rendelték továbbra is ugyanonnan, mert ott volt a legolcsóbb a hasonló áru. Az út hosszú és monoton volt, de legalább volt ideje Jack-nek megszemlélni az út szélén a fákat, melyek levelei már elkezdtek lehullani és a narancssárga sokféle színárnyalatában játszottak. Valódi őszi kép volt ez, melyet a nyugalom csak tetézett. Az országúton ugyanis rajta kívül egyetlen autó sem volt. Csak ő, a szél és a levelek, melyek lassan, csendesen hullanak alá. S hogy mi hiányzott a tökéletes hangulathoz? Erre Jack csak akkor jött rá, amikor a furgon rádiójában elindult Bobby Pickett halloweeni klasszikusa, a Monster Mash. Felhangosította hát, s meg sem állt a pirotechnikai cég már jólismert raktáráig. Ott aztán bezörgetett a konténer ajtaján, majd nemsokkal később egy mogorva öregember jött elő.

– Tessék mondani. – szólt kedvtelenül, láthatóan dühösen, hogy megzavarták a semmittevésben.

– A tűzijátékért jöttem. Amit a salemi parádéra rendeltek. – adta meg a választ Jack.

– Tűzijáték? Hát én arról semmit se tudok. Én csak itt őrzöm a raktárt, ameddig nincs itt más ember. Ezzel bíztak meg. Azt nem mondták, hogy bárkinek is adjak oda bármit is. – mondta makacsul.

– De uram! Nekem azokat ma estig el kell vinnem, különben nem lesz tűzijáték Salemben! Salemben! Halloweenkor! – Jack hatni próbált az öregre. Nem tűnt sikeresnek a terve.

– Hát aztán! Nem kell oda úgyse! Legalább nem megy több turista, aztán nem teszi tönkre a környéket az az egyetlen nyomorult város! – közölte a férfi. Teljesen ellenszenves volt. Úgy tűnik, az ő felfogása még a környékbeli idősekéhez hasonló, akik ellenzik Salemet, mondván minden vendég odamegy halloweenkor, az ő városukba pedig már nem marad, aki menne.

– Ugyan, ugyan! Ne nehezítse a dolgom! Parádé lesz és kész! S azt a hagyományokhoz hűen bizony tűzijátékkal zárjuk! – folytatta Jack.

– Hát akkor… talán felhívom a főnököt. Majd ő megmondja, mit adjak oda magának, és mit ne! – végre beadta a derekát az ajtónálló. Bement a konténerbe, felemelte a telefonkagylót és elkezdte beütni a telefonszámot. Mikor meglátta, hogy Jack ott áll és azt figyeli, mit csinál, a telefonáló azon nyomban becsapta az ajtót. Jack, mivel látta, hogy ez esetleg sokáig fog tartani, addig beült furgonjába.

Tíz perc is eltelt és az idős ember csak nem jött ki. Hosszú dörömbölés után aztán csak kinyitotta az ajtót.

– Nincs itt önöknek semmiféle tűzijáték, és nem is lesz! Jóember, menjen már a dolgára! – osztotta ki az öregember, majd erővel berántotta az ajtót, s belülről kellően hangos mozdulatokkal kulcsra zárta azt. Jack nem tudott mit tenni: elindult visszafelé, a városba. Menet közben egy benzinkúton állt meg, hogy onnan telefonáljon a főnökeinek és szembesítse őket a helyzettel.

– Én értem Jack, de mi biztosan rendeltünk tőlük, nem mondhatnak ilyet! Várjon néhány percet és felhívom őket. – mondta az ideges férfi a telefonba, majd bontotta a vonalat. Nem telt bele két percbe, már csörgött is a telefon.

– Nos, Jack, van némi probléma – azt mondják, a megrendelést túl későn adtuk le és csak egy hét múlva lesz átvehető. Tűzijátékot azonban mindenképpen kell vennünk… nézze, Jack. Ismét kérek egy kis türelmet és vissza fogom hívni. Addigra remélhetőleg már meglesz a szükséges alternatíva, ahová el kellene majd mennie.

– Rendben, főnök. De ne tartson túl soká, nekem még rengeteg dolgom van, fel kell például húzni a huzalokra a hatalmas szellemeket a téren…

– Emiatt ne aggódjon! Szólok Edwardéknak, ők majd a kezükbe veszik az ügyet. Hamarosan jelentkezem! – mondta, de még mielőtt Jack vissza tudott volna szólni, letette a telefont. Hosszú percek teltek el. Közben a férfi már a második kávéját itta és folyamatosan a telefont figyelte, ám mindhiába, senki sem hívta azon. A percekből gyorsan tízpercek, azokból pedig még annál is gyorsabban órák lettek. A napkorong lassanként kezdett alábukni a horizonton – hiába is, az ősz az mégiscsak ősz, s a nappalok szemmel láthatóan egyre és egyre rövidebbé válnak. A sötétség ilyenkor már kezdi átvenni az uralmat. Végül aztán végre megszólalt a telefon; vagyis az azon beállított csengőhang: Bach Toccatája.

– Haló, Jack, maga az?

– Igen.

– Sajnálom, hogy eddig tartott. Sikerült találnunk egy vállalkozót, akinek van elég készlete. Ismeri a Salem Woods erdőt? – kérdezte a polgármester. Hangja érezhetően megremegett, mikor kimondta az erdő nevét.

– Ismerem. Miért kérdez ilyet? – kérdezett vissza Jack rosszat sejtve.

– Nos… a vállalkozó az erdőben él. Illetőleg az erdő szélén. Nem a város felőli szélén, hanem a másik oldalt. Tudja…

– Tudom. Az az állítólagos kísértetjárta erdő, ahol annak idején megölték az egyik boszorkányt. Így van?

– Így… Annyi különbséggel, hogy nem csak egyet, hanem kettőt. Ott égett a máglya. A legendák szerint… á, mindegy, hagyjuk is. Átdobom e-mailben a címet, rendben?

– Rendben… nem tetszik ez nekem.

– Nem kell tartani, minden rendben lesz. Csak odamegy és elhozza a szállítmányt. De siessen vele! – mondta, majd ismét köszönés nélkül tette le a telefont a polgármester. Jack még idegesebb lett, mint korábban. Nem volt elég, hogy órákat kellett várnia a válaszra és lassan besötétedett, még el kellett mennie abba az erdőbe, amiről mindenhonnan csak a rossz történeteket lehet hallani…  Végül vette a bátorságot, elhessegette a rossz gondolatait, beült a furgonba és rálépett a gázra. Nemcsak azért sietett, mert a polgármester ezt kérte tőle, de még csak nem is a félelme miatt. Azért száguldozott, mert ő is imádta a halloweent és minden évben részt vett a városi rendezvényen. Nem szerette volna, ha ez a nap lesz a kivétel ilyen nevetséges okok miatt. Így hát nem telt bele fél órába, oda is ért a kis erdei kunyhóhoz. Már teljesen sötét volt és itt a közvilágítás is gyérebb volt, ám azt így is lehetett látni, hogy egy romos, elhagyatottnak látszó kunyhóról volt szó. Jack már éppen emelte volna a kezét, hogy bekopog, amikor az ajtó hangos robajjal kivágódott. Akár egy horrorfilm jelenete is lehetett volna. Jack félve belépett a házba, de csak félig, egyik lába továbbra is kint maradt. Körülnézett és majdnem hangosan felkiáltott, amikor egy gyertyát tartó idős embert látott maga előtt, az arcától alig húsz centire.

– No! Ne ijedezzen! Csak én vagyok az, no! – szólt a férfi rekedt hangján. Jack nem tudott mit mondani.

– Gondolom, nem cukorkáé’ jött! Magát küldték a tűzijátéké’, így van-e? – kérdezte, az első mondat után pedig elvigyorodott. Fogsora igencsak hiányos volt.

– Engem.

– No, jöjjön csak ki, itt lesz hátul. – mondta, majd a ház mögé vezette őt. Jack egész testében remegett. Attól félt, sőt, szinte rettegett, hogy az öregember a végzetébe vezeti őt. Elhaladtak egy hatalmas pincelejárat és egy medvecsapda mellett is. Egy fán hatalmas, vastag kötelet látott felkötve. Nem tudta eldönteni, milyen hely az, ahol jár. Ahogyan az alkoholszagban fürdő férfiról sem tudta eldönteni, valóban olyan jószándékú-e, mint ahogyan az a hirtelen tett felajánlásából tűnt.

– Erre, no, erre jöjjön. – mondta, s megkerülve a házat egy második pincelejárathoz értek, amelynek ajtaja tárva-nyitva állt. – Lemegyünk ide. – mondta. Jack már nagyon nehezen bírta a megpróbáltatásokat. Utolsó erejét kellett összeszednie ahhoz, hogy le merjen menni. Odalent szörnyű szag terjengett és vaksötétség volt. A férfi kezében lévő gyertyát elfújta a huzat, így most még az sem világított. Jacken kezdett úrrá lenni a kétségbeesés. Már éppen elővette volna a telefonját, hogy a rendőrséget hívja, amikor az öregember felkattintotta a helyiségben a villanyt. Elé tárult a tűzijátékokból rakott kupac. Volt ott minden: bombettatelepek, tűzmozsarak, hatalmas római gyertyák. A pince többi része el volt függönyözve, így nem láthatta, csak azt a részt.

– No, ezek lennének azok. Vigyük ki. – mondta, majd elkezdte a lépcsőn felfelé húzni azt a kis kocsit, amibe bele voltak rakva a pirotechnikai kellékek. Jack segített neki, majd berakodták a platóra őket.

– Tudna nékem segíteni? Ki tudna vinni a buszmegállóba? Úgy tűnik, elutazok néhány napra. – mondta, arcán pedig különös, kaján vigyor jelent meg, melyet Jack egyszerűen nem tudott hova tenni. Végül igent mondott neki, s az öreg beült mellé az ülésre. Lassan elindultak, be a városba, ahol a buszpályaudvar is található. Egész út alatt szótlanul ültek, a férfiben azonban volt valami különös… egész végig ugyanúgy vigyorgott és a kezét tördelte. Mintha nem lenne egészen normális. Nem volt az, ez teljesen biztossá vált Jackben az út végére. Szinte felszabadító érzés volt, mikor végre megállt és kiszállt mellőle ez a furcsa ember. Ember volt ez egyáltalán?

 

*

 

– Tegye le a pirotechnikusokhoz! Maguk meg ott, hallják?! Tíz percen belül legyen összerakva a tűzijáték, különben a felét se fizetem ki a megbeszéltnek! Értették?! – ordította magából kikelve a polgármester, mikor Jack behajtott a furgonnyi tűzijátékkal a városközpontba. A pirotechnikusok azonnal szaladni kezdtek és rakodták le a kellékeket, kezdték a helyükre tenni őket. Jack inkább úgy döntött, hogy odébbáll, s elment egy messzebbi pontra, ahonnan reményei szerint jól láthatta a tűzijátékot és az eseményeket. Nem telt bele tíz percbe, máris felkonferálták a műsort, s elindult a halloweeni aláfestő zene, az első rakéták pedig a magasba emelkedtek. Csodaszép, narancssárga színekben játszott. Ekkor kezdődött a baj. Jack először csak azt vette észre, hogy a pirotechnikusok elfutnak a helyükről és mintha kiabálást is hallott volna. Majd megtörtént… A tűzijátékok sorban kezdtek felrobbanni a földön, égő darabjaikat pedig messze elröpítették. Először a fából épített színpad gyulladt fel, majd a közeli boszorkánymúzeum és a mellette álló egyéb faépületek. Az emberek egymást taposva, hanyatt-homlok menekültek. A káosz hatalmas volt, a többezres tömeg senkire és semmire sem figyelve törtetett át mindenen. Jacken pánik lett úrrá. Kezdte megérteni, miért menekült el ilyen hirtelen a városból az öregember és hogy mi volt a terve. Mindig is tudta, hogy vannak olyanok a városban, akik ellenzik a tömegrendezvényeket, amiket ilyenkor tartanak… Addigra már Salem városközpontja teljes terjedelmében lángolt. A régi, történelmi épületek és az újépítésű mérnöki csodák egyaránt. Ekkor kezdték meg a tűzoltók az oltást, ami lehetetlen feladatnak tűnt. A város evakuációja megkezdődött. Jack pedig térdreborult a színpaddal szembeni üres dombon, ahonnan nézte volna a műsort és zokogni kezdett. Úgy érezte, az egész az ő hibája. Ha ő nem viszi oda azokat a szörnyű, időzített bombaként működő rakétákat, akkor mindez elkerülhető lett volna… Ám Jacknek nem volt ideje ezen gondolkozni. A tűzoltók hamar észrevették őt is és menekíteni kezdték. A színpad előtti, kiürült téren több sérült feküdt. Saját embertársaik taposták őket össze. Talán volt, aki meg is halt közülük. Az emberi brutalitásnál ugyanis nincs kegyetlenebb.

Ez a nap pedig bevonult a történelembe. A nap, a halloween, amikor Salem porrá égett.

 

*

 

Az újjáépítés hosszú éveket vett igénybe, de persze csak nyomokban hasonlított régi önmagára a város. Az épületek csak távoli visszhangjai voltak eredeti társukénak. Jack pedig teljesen az őrületbe hajszolta magát az évek során. Megszállottan kutatott utána, ki is lehetett az a férfi és milyen érdeke fűződött a város elpusztításához. Hosszas órákat töltött minden nap a városi könyvtárban, levéltárban, s csak nagyon nehezen sikerült kiderítenie legalább a nevét a titokzatos embernek. Végül megtudta; Harry Brown-nak hívják, s hosszú évtizedekig élt abban a kunyhóban, a Salem Woods mélyén. Szerencsére az erdő nem esett a tűzvész áldozatául, így a házban is tudott kutakodni. Persze csak éjszakánként, hogy ne gyűljön meg a baja még a hatóságokkal is. Rengeteg régi és új kéziratra bukkant. Könyvek a bombákról, a robbanóanyagokról és a pirotechnikáról. Évszázados kiadványok a boszorkányperekről. És egy napló. Egy napló, amelyben Harry Brown leírja, hogy a Salem Woods erdőben kivégzett két boszorkány – két nővér – az ő felmenői között vannak. Távoli, ám mégis egyenesági leszármazottjuk volt.

És ekkor Jack mindent megértett. A város akkori lakossága felbőszülve, kegyetlenül és durván kivégezte két felmenőjét, ő pedig neheztelt a városra. Még ma is…

Ekkor ajtócsapódást hallott maga mögött. Majd egy hangot. Harry hangját.

– Ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy rájöjj az igazságra? – kérdezte fennhangon, majd egy lapáttal erős ütést mért Jack fejére, akit ekkor sötétség kerített a hatalmába. Végleg…

A kisasztalon álló rádióban pedig halkan megszólalt a Monster Mash.