Nem vártam csodát.
Nem vártam világot rengető vallomást,
s nem vártam, hogy az első szóra a nyakamba borulj.
Nem vártam könnyes szemű,
remegő pillákat.
De egy mozdulat,
egy szó jólesett volna.
Csak valami apróság,
hogy tudjam érted, amit mondani akarok.
Elég lett volna egy apró jel,
amiből tudom, még jelen vagy.
Amiből érzem, hogy látsz, érzel.
Akárhogy is.
De ez a mozdulatlan,
semmitmondó jelenlét,
megöli a lelket, az érzést,
azt a vágyat, ami még itt tart.
Kapaszkodok még valamibe.
Ami talán sohasem volt igaz.
De a lényed, a valód,
ott volt valahol,
s találkozott az enyémmel.
És most csend van.
Egy feloldhatatlan, néma, rémisztő csend.
Csak az én hangom hallható.
Te nem vagy jelen.
Valahol a sötétben kóborol most is szomorú lelked.
Én utána nyúlok.
De már hiába.
Te a csendet választottad,
s a gyötrő magányt.
A távolság ellöki segítő, óvó kezem.
Pedig úgy ölelném,
nem csak tested, lelked is.
Úgy védeném az idő sebeitől,
mi gyógyulni nem akar.
De a döntés csakis rólad szól.
Én csak egy apró mellékszereplő voltam ebben a színjátékban.
Sajnálom, hogy többet gondoltam a szerepemről.
De tudd, ez a statiszta mindig elő húzható a jelenből.
Author: Vallyon Miklós
1975-ben születtem Szolnokon, Egy kis faluban nőttem fel, majd innen sodort az élet az ország szinte minden irányába. Egy időre külföld is részese volt az életemnek. Jelenleg is Szolnok mellett élek. Az irodalom, az írás, a versek mondhatni mindig körülöttem forogtak. A versek írása igazán a 90-es évek második felében indult nálam, majd valamiért ez a folyamat megszakadt. Az utóbbi években kezdtem újra írni, és írok szinte folyamatosan.
