Reggel ahogy felébredek
kinyitom a szemem, körülnézek.
Felkelek, elkészülök nehezen.
Keserű szájízzel teszem, amit tennem kell.
Teszem ahogy tudom, ahogy tőlem telhető,
de máris hallom felcsattanó hangod:
„Hogy lehet valaki ilyen kétbalkezes
ennyire ügyetlen, férfi létére?”
hangzik el felettem az ítélet.
Fejemet sújtják elmarasztaló szavak.
Ezért aztán ülök egymagamban
lehajtott fejjel egy sarokban.
Már megint porrá lettem alázva,
most is, mint oly gyakran már!
Új nap vár rám, de mivégre?
Talán bizony nevetnem kéne?
Nem! Nem hiszem.
Hisz régi hang vár reám s újabb ítélet.
Újra és újra zeng a régi nóta,
pedig hidd el nem tehetek róla,
hogy ilyen ügyetlen vagyok.
Megpróbálok ez ellen tenni,
sorsom kellően formálni.
Úgy csinálni mindent, hogy az neked is tessen,
de ez nem is olyan egyszerű,
kérlek hidd el nekem Kedvesem!
És ez így megy tovább folyton-folyvást,
Nap mint nap, újra indul a küzdelem,
a kettőnk közti harc szüntelen.
Ezért aztán egyre jobban félve kérdem:
Mikor lesz már itt végre béke, vagy
legalább is tűzszünet?
És ha kérded, erre mi a felelet?
Válaszul csak annyit mondhatok:
Erőm elszállt, elfáradtam, kimerültem.
Nem hiszek én már semmiben,
ahogy nem hiszek már senkinek.
Így múlnak el felettem reményt vesztve
a még hátralévő évek, s velük együtt
szökik el az életem előlem.
S, ami maradt belőle,
az csupán a kérdés:
Vajon megérte?
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.