Fohász régi szeretőhöz

Hullám verte csókok kietlen sziklás partján

téged kereslek hajdani szerelmem.

Egykori párod, kit hűtlenül elhagytál

most érted sír, téged hív, reád vár.

Itt kóborlok az emlékek partján árván.

Feléd nyújtom ölelő két karom,

bár feledtél, most karom s szívem is feléd kitárom.

Neved a mindenségbe kiáltom:

Drága egyetlen lányka!

Szívem hites párja!

Kérve kérlek, gyere vissza hozzám

csak egyetlen napra, csak mára,

vagy holnapra!

És, ha már itt mellettem leszel,

bús fejemet édes öledbe hajtom,

érzem nem lesz már többé bánatom.

Minden kívánságod áhitattal várom.

Az lesz majd a legszebb napom,

ha teljesíthetem minden óhajod.

Ó be szép lenne, ha igaz lenne, s nem csupán képzelet.

Hátralévő életem fontos napja lesz majd ez az egyetlen.

Gyere hát Kedves, halld meg hívó szavam, ne késlekedj!

Repülj hozzám sebesen,

Bánatomra gyógyírt hozó mesebeli

táltos képében.

Kérdem hát Kedvesem, mondd így lesz?

Ugye majd így lesz?

Mondd, hogy remélhetek!

Gyere hát gyorsan!

Ha reggel kinyitom a szemem az ágyban,

te ott leszel majd teljes valóságban.

De akárhogy is lesz, tudd, hogy  várlak!

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.