Aznap nem dolgoztunk. Feleségemmel együtt úgy gondoltuk, megérdemlünk egy szabad napot. Városi ünnep volt. Kisfiunkkal együtt hármasban sétálgattunk a forgatagban, amikor megláttam őket. Először hirtelen elkaptam a fejem, de aztán arra gondoltam, hogy hátha ők is észrevettek engem. Végül úgy döntöttem, odamegyek hozzájuk. Rögtön megismertek. Bemutattam a családom, köszöntünk egymásnak, majd szép napot kívántunk. Este alig tudtam elaludni, annyira megrohantak az emlékek. Miért is követtem el akkor azt az őrültséget?
Apám halála után kettesben éltünk édesanyámmal. Ő a gyárban dolgozott én még középiskolás voltam. Amint leérettségiztem én is rögtön a gyárban kezdtem el dolgozni. Targoncás voltam, így sok emberrel kerültem kapcsolatba. Jól éreztem ott magam. Majd jött a bombázás és a gyárat is eltalálták. Gyakorlatilag a földdel lett egyenlő. De sok lakóház is találatot kapott. Új munkalehetőség után kellett néznem. Így történt, hogy a Mézeskalácsház nevű cukrászda ujjá építésében vehettem részt, majd ott maradtam, mint alkalmazott. Kata, egy fiatal lány volt a tulajdonos.
Korábban szüleivel hárman vitték az üzletet, de édesapja halála után már csak édesanyjával kettesben. A mama sütött, Kata pedig a pultnál állt. Az újjáépítést követően a mama már nem dolgozott. Ketten voltunk alkalmazottak. Tibor volt a cukrász, én a mindenes, Kata pedig a főnök. De nagyon rendes főnök. Azonban nekem nem igazán volt ínyemre, hogy egy nő parancsoljon. Bár valójában ő mindig csak kért. Nekem tetszett Kata és bevallom, azt reméltem, hogy majd egy pár leszünk és akkor azért inkább én leszek a főnök. Ezért derült égből a villámcsapásként ért, amikor megtudtam, hogy Katának vőlegénye van. Annyira elborult az agyam, hogy az esküvőjük utáni reggelen egy kis kézigránátot dobtam a házuk falához. Senki nem sérült meg, de én kaptam két és fél év börtönt e tettem miatt.
A börtönben egy pszichológus foglalkozott velem, akinek nagyon sokat köszönhetek. A vele folytatott beszélgetések segítettek abban, hogy képes voltam új életet kezdeni. Én addig képtelen voltam az érzéseimet megfogalmazni, szavakba önteni. Csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel és azon gondolkodtam, hogy mit is kellene tennem. De az érzéseim okát nem kutattam. Anita, így hívták, viszont minden esetben ezekre kérdezett rá. Amikor Katáról beszélgettünk, én először mindig csak azt mondtam neki, furcsa volt, hogy az üzletben ő dirigál. Úgy éreztem, hogy ez így valahogy nincs rendjén. Végül kiböktem, hogy azért nincs ez jól, mert hiszen kell mellé egy férfi. És persze azt gondoltam, hogy az majd én leszek. Tudtam, hogy Tibornak menyasszonya van.
Amikor kiderült számomra, hogy Katának vőlegénye van, az nagyon rosszul esett. Becsapva éreztem magam. Hogy lehetett, hogy ebből én semmit nem vettem észre? Én azt hittem, hogy Kata azért vett engem fel, mert én is tetszettem neki. Mi valamennyire ismertük egymást, hiszen ugyanabba az iskolába jártunk. Ő két évvel fiatalabb. És az osztálytásnőivel sokszor néztek minket, amikor fociztunk. Hogy lehettem ennyire vak? De akkor úgy éreztem, hogy elvettek tőlem valamit, ami persze sosem volt az enyém.
Amikor két év után szabadultam, Kata apósánál kaptam munkát. Ezt valahogy édesanyám intézhette, de nem mondta el hogyan. Mindketten át is költöztünk ebbe a városba. Szerencsére könnyen el tudtuk cserélni a lakást. Kata néha átjött a családjával az apósához, hozták látogatóba az unokákat. Egyszer erőt vettem magamon, elé álltam és bocsánatot kértem tőle. Ő hirtelen meg sem tudott szólalni, majd elfordította a tekintetét, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Ezért sietve továbbmentem.
A feleségemet, Klárát még a börtönben ismertem meg. Levelezett velem. Végtelenül rendes asszony. Elfogadott. De persze szentül megígértem neki, hogy hasonló őrültséget soha többé nem csinálok. Bármilyen sérelem is ér, azt csak békés úton rendezem. Szerintem akkor a háború vehette el az eszem. A gránátokat szinte az utcán össze lehetett szedni. És mindenkinél volt otthon valamilyen fegyver.
Született egy gyönyörű kisfiam. Így már teljes család vagyunk. Megvettünk egy, a város szélén lévő pékséget, melybe apósomék is besegítettek. Azt szépen felvirágoztattuk. BAKANCSOS-nak neveztük el, mivel épp a hegy lábánál van. A hegyre kirándulók szívesen vásárolnak nálunk, ezért kifejlesztettünk egy kifejezetten nekik szánt szendvicset, három féle méretben. Ezzel nagy népszerűségre tettünk szert. Ez feleségem ötlete volt.
Anitától sokat tanultam, amelyek közül a legfontosabb az volt, hogy igenis a nők is tudnak jó vezetők és kreatívok lenni. Ezért feleségemet tudatosan hagyom ötletelni, kibontakozni. Nem tolakszom elé. Amikor nem értünk valamiben egyet, akkor azt pihentetjük, alszunk rá párat, mindketten átgondoljuk és eddig még mindig megegyeztünk. Az a fontos, hogy közösen építsünk fel valamit. Csak bízni tudok benne, hogy ez így is marad.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/