Aprócska neszek, ennyi csak. Félig
alszik már a világ, a hangok elülnek.
A tó tükrén holdfényben fürdőző
hófehér szirmú lótuszvirágok ülnek.
Valahol víz csobog. Sárkányfejű
vízköpők felett vanília illat lebeg.
Mintha holdfény űzné őket, titkos
rejtekükbe bújnak vissza a szellemek.
A parton jártak láthatatlanul,
míg az óceán nappalra visszavonult,
de újra uralja a partot most,
hogy a csillagok ösvényén bealkonyult.
Hallgat a dal. Hangjára nemrég még
színes legyező reppent, bő szoknya lebbent.
Most pálmafák ága ring az éjben,
zizzen, mint nappal, csak sokkal csendesebben.
Olajat égető fáklyalángban
ismert arcokat táncoltat a képzelet,
a világ végén, a Paradicsom
közepén emlékektől könnyező szemek.
Kiürült a part, a hold hallgatag,
tányérja úgy ragyog, mint fehér sejtelem.
Fényét szórja és azt remélem, hogy
nem csak itt, hanem a távoli földeken.
Az égbe ömlő óceánon túl
altatódalát dúdolja az öreg kontinens,
s hogy lelkem húrjait lecsendesítse,
keresztül hömpölyög felém a nagy vízen.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
2 Responses
„Az égbe ömlő óceánon túl
altatódalát dúdolja az öreg kontinens,
s hogy lelkem húrjait lecsendesítse,
keresztül hömpölyög felém a nagy vízen.”
Költőien szép gondolataid tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Köszönöm szépen!
Üdvözlettel:
Angéla