Kollégámmal műszak után beültünk egy presszóba, hogy kettesben még átbeszéljük teendőinket az új projektről, mivel az idő sürgetett bennünket és a terv nagy volumenű volt. Mire szép lassan kiszürcsöltük a hosszúkávénkat, már el is lettek kötve a hiányzó szálak, úgymond sikerült feltennünk i-re a pontot. Mindketten elraktuk jegyzeteinket, majd kényelmesen hátra dőlve tortákat, üdítőket kértünk és ezután már civil dolgainkra terelődött beszélgetésünk.
Nem ismertük egymás magánéletét – csupán annyit, hogy házasok vagyunk mindketten –, mert bár majdnem egyszerre, de nemrég kerültünk ehhez a céghez és ezért is elsősorban a munkánkra koncentráltunk, egyikőnk sem akarta, hogy kalapot emeljenek nekünk még próbaidő alatt.
– Te Géza – törtem meg a pillanatnyi csendet – mit szoktál venni nejednek Valentin napra? Egy-két héten belül már tartjuk.
– Megőrültél? Feleségemet Ágnesnak hívják, a Valentin különben is férfinév – és nevetett egy nagyot – méghogy Valentin nap?
– Jó, jó tudom, de van ez a Valentin nap, amikor a szerelmesek kedveskednek valamivel szívük választottjának. Egy csokor virág, kis édesség, netán valamilyen kabala állatka, vagy esetleg komolyabb ajándék? Bár szerintem egy szál rózsa is megteszi.
– Ja, az a Valentin nap! Hát minden nyugatról jött őrültséget én nem majmolok. A Bálint az Bálint, feleségem, szerelmem pedig mint mondtam, Ágnes. Miért, te követed a nyugati hagyományokat? Vagy van valami virágárus ismerősöd, akinek érdeke mindenkire rásózni valamit, csak legyen rá megfelelő alkalom? Tudom, hogy ilyenkor kaszálnak a virágosok.
– Nem követek én senkit, de egy szál rózsa örömet szerez feleségemnek, bár az is igaz, hogy virágot bármikor vehetek neki. Nem szeretnék indiszkrét lenni, de neked Ágnes volt az első szerelmed?
Nézett rám egy darabig, majd süteményes villáját a tányérja szélére téve mesélni kezdett.
– Tudod az én első és egyetlen szerelmemet Ildikónak hívták. Soha nem fogom és nem is akarom őt elfelejteni. Az a gyönyörű ébenfekete hosszú, lófarokba kötött haja, hamvas fehér bőre, testének illata és lenyűgözően szép arca, mind, mind szinte az emlékezetembe égett. Először meg sem mertem szólítani, de egy alkalommal amikor találkozott a tekintetünk, nos az fölbátorított. Én tettem meg az első lépést, de szerencsére Ámor nyila megérintett mindkettőnket. Sok mindenről beszéltünk mire eljutottunk odáig, hogy szerelmet valljunk egymásnak. Azután már kéz a kézben sétáltunk és sok-sok puszi cuppant Ildikó szép arcán. Évekig őriztem egy papírcetlit, melyre az volt írva, hogy „Téged szeretlek a világon a legjobban! Puszil: Ildi”. – itt maga elé nézve elhallgatott. Ezt a rövid szünetet kihasználva rákérdeztem, hogy:
– Semmi közöm hozzá, ne is válaszolj, ha kényelmetlen, de miért nem őt vetted feleségül?
– Elsősorban azért, mert csak tizenkét éves volt.
– Úristen, ne is haragudj, de az már enyhén szólva is gusztustalan és büntetendő! Remélem, hogy te nem vagy …
– Ki ne mond! – szólt rám higgadtan, mosolyogva – Én akkor mindössze tizennégy voltam! Tudod erre mondják, hogy diákszerelem.
Megkönnyebbülve hallgattam ezután tovább Géza történetét az első szerelméről.
– Emlékszem, amikor egy alkalommal randink után azonnal eleredt az eső. Ernyő nem volt nálunk, de mi egymásba karolva, nevetgélve sétáltunk, néha lépteinket szaporázva mentünk az üdítő nyári záporban. Csodálatos érzés volt vele lenni, tudod ő az első nagy szerelmem. Az a két év korkülönbség meg sem látszott köztünk, hiszen a lányok, mint köztudott, hamarabb fejlődnek nővé, mint fiúk férfivá. Ez a szerelem sajnos csak hét hónapig tartott és ami még fájóbb, az én hibámból ért véget. Azt az érzést, melyet éreztem lehetetlen szavakba foglalni. Költők, dalszerzők próbálkoznak vele több-kevesebb sikerrel, de valami olyasmi ez, mint amikor lelki fájdalmat érzel. El lehet mondani, hogy miért fáj, ki miatt fáj, mi a kiváltó oka, de magát az érzést szavakba foglalni lehetetlen, pedig anyanyelvünk kivételesen dúsgazdag. A szerelem, melyet iránta éreztem, egy olyan új és más dimenziót nyitott meg, melyet csak abban a hét szűk hónapban élhettem meg. Szóval Ildikó volt az első igazi nagy szerelmem és kár, hogy pont miattam ért véget. Na de rég volt, szép volt, azóta sok minden történt, én megnősültem és boldog házasságban élek a feleségemmel. És most te jössz pajtás!
– Nekem kérlek szépen voltak kalandjaim, de első szerelmem a feleségem lett. Viszont térjünk vissza arra a bizonyos Ildikóra, arra a tizenkét éves kislányra, aki – mint mondtad – a te hibádból lépett ki az életedből. Mi volt az a jóvátehetetlen bűn, mely véget vetett annak a romantikus kis diákszerelemnek?
– Egy csók mindössze két óraközi szünetben. Én ugyanis nem tudtam, hogy osztálytársnőm Judit, úgymond belém zúgott. Érthető, hogy nem vettem észre, amikor állandóan Ildikóról ábrándoztam. Szóval nagyszünetben kint az udvaron Jutka odajött hozzám, mondott valamit majd szájon csókolt. Mi tagadás, jól esett, csakhogy kis szerelmem is kint volt és pont akkor nézett oda, amikor az a csók elcsattant. Azután már hiába bizonygattam, hogy én ezt nem akartam, Judithoz semmi közöm, kapcsolatunk véget ért. Ez már „csak” egy gyermekkori szép emlék maradt. Jutkával az a csók volt az első és egyben utolsó is, nem tudom, hogy mi lett vele, nem is érdekelt. Rövidesen ballagásom következett, és én kiballagtam az iskola és a kis Ildi életéből. Természetesen az évek teltek-múltak, jöttek a „tinédzser l’amourok”, azután egyetem, ahol megismertem Ágnest, és vele szintén átéltem azt a bizonyos másik dimenziót, amit gyerekkoromban, majd röviddel suli után össze is házasodtunk. Érdekes, hogy mindkét szerelmem az iskolában szövődött, csak hát nem mindegy, hogy a lány tizenkettő, vagy huszonkettő. Jenci, most már nagyjából tudod egyszerű történetemet, valamit igazán mesélhetnél te is, hogy nálad milyen volt az első szerelem?
– Gézám ki kell, hogy ábrándítsalak, az én általános iskolai éveim szerelem nélkül múltak el. Akadtak persze lányok, akikkel szívesen beszélgettem, de engem jobban lekötött a foci. Amikor csak tehettem, eljártam a haverokkal rúgni a bőrt. Középiskolában már inkább a tanulásra koncentráltam, mivel célom egy főiskola vagy egyetem elvégzése lett. Középsuliban egyszer ugyan megérintett kissé a szerelem, de csalódás lett a vége. Viktória egy osztállyal lejjebb járt, ugyanabban a gimnáziumban. Most, hogy így visszagondolok, Juhász Gyula egyik versének sora jut eszembe „Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de azt”…
– Bezzeg akkor tudtad – szakított félbe kollégám, és nevetett – de nehogy elkezdj itt nekem szavalni!
– Hogyne tudtam volna, csakhogy nem én voltam az egyetlen srác a gimiben, ezt pedig Viktória is tudta. Kedves volt hozzám, kacagása még most is a fülemben cseng, és elkezdtünk járni egymással. Mozi, séták, szolid házibulik, ahogy ez lenni szokott. Egyik ilyen bulin tűnt fel, hogy egy másik fiúval – a nevére már nem emlékszem – tánc közben túlságosan közel simulnak egymáshoz. Nem szeretném a történetet kibontani, meg untatni sincs szándékomban, kiderült, hogy az én szöszi Vikim párhuzamos kapcsolatot létesített. Közös ismerőseink is megerősítették, hogy Viktóriát bizony nem csak velem, hanem azzal a fiúval is ugyanúgy látták egymást átkarolva sétálni. Én az ilyen szerelmi háromszögeket nem tűröm, ezért a leányzót választás elé állítottam. Vagy ő, vagy én! Viktória nem sokat morfondírozott, a másik srácot választotta. Agyő! Nos ez volt az egyetlen komoly, pontosabban komolynak induló kapcsolatom későbbi házasságom előtt. Lassan készülődnünk kéne pajtás, mert eléggé elszaladt az idő, és Judit már biztosan vár!
– Juditnak hívják a kedves feleséged?
– Miért? – kérdeztem – Sok Judit van ebben az országban és szép névnek tartom.
– Természetesen, csak hirtelen eszembe jutott az osztálytársnőm, tudod aki miatt szakítottam azzal a kislánnyal.
– Ugyan már! – legyintettem – az én nejem becsületes neve Komaróczi Judit.
Géza arca elfehéredett és olyan nagyra tárta szemeit, azt hittem először, hogy meg akar hipnotizálni, de ennél sokkal váratlanabb dolog történt.
– Komaróczi? Ez nem lehet igaz! Hiszen az osztálytársnőmet is így hívták! Hogy néz ki a fiatalasszony? Van esetleg fotód róla?
Előkotortam a mobilom, majd rövid nyomkodás után az orra elé toltam.
– Jenő, ő az! A feleséged miatt szakítottam Ildikóval. Ez hihetetlen! – motyogta, hol a képre, hol pedig rám tekintve.
Mi tagadás, én is meglepődtem és csak egy közhelyet idézve annyit tudtam kipréselni magamból, hogy „látod, milyen kicsiny a világ”.
Fizettünk és megegyeztünk abban, hogy Valentin napra mindketten hatalmas csokorral ajándékozzuk majd meg életünk párját. Úgy látszik túl sokat beszéltünk szerelemről, mert mindketten rohantunk életünk párjának ölelő karjaiba. Gézával barátsággá erősödött kollegai kapcsolatunk, de azért négyesben még nem találkoztunk. Egyikőnk sem erőlteti…
Author: Kónya István
Az Irodalmi Rádió szerzője. Fiatalabb koromban két kedvenc foglalkozásomat űzhettem, zenéltem és hajóztam. Később az írás vált kedvelt időtöltésemmé, így lettem a 90-es években öt éven át (sikeres pályázatom után) társadalmi tudósítója az angyalföldi Hírnöknek. Az összes számban megjelentek cikkeim, interjúim. Pár évvel ezelőtt Hollywoodi Richie álnéven adtam ki írásaimat magán- és hagyományos kiadásban is. Szeretem a humort, a rövid, pörgős írásokat melyek az én műveimre is jellemzők. Ezek után bizonyára nem meglepő, hogy egyik nagy kedvencem Rejtő Jenő.
