A címre kattintva láthatod a videót.
– Jaj, Marionelló, bohókás vén bolond! Megint elfelejtette feladni a leveleket!
– Sa- sa- sajnálom, uram!
– Mi van magával? Talán szerelmes?
– Á, nem, én… nem.
Ez a párbeszéd megannyiszor, majd, minden hónapban lezajlott kettejük között. De azért ne hidd, hogy nem kedvelték egymást. Mr. Parol nagyra tartotta rangidős beosztottját. Gyakran titokban figyelte, akár órákon át, ahogy dolgozik apró műhelyében. Miért titokban? Mert Marionelló magánakvaló kobold. Nem szereti, ha bárki is figyeli őt. Gyakran mondja, ő nem is akar látszani, meg olyasmit, hogy ő szeret láthatatlan lenni. Nos, kedvesem, ha ő láthatatlan, a munkái nem azok. Nem bizony! Mert még egy ilyen remek asztalos nincs a Földön. Ha főnöke nem látta volna saját két szemével, hogy ugyanolyan satupad, gyalupad, meg véső meg minden más eszköze van, mint bármelyik más munkásának a csarnokban, még azt hinné, varázslót rejteget a vállalatnál.
– Na, ide figyeljen, tetszik, vagy sem, hétfő maga kiviszi a cókmókját a nagycsarnokba, s megmutatja a tanoncoknak, hogy dolgozik egy igazi mester! Sőt, a hét király mind együtt tiszteletét teszi nálunk, mert annyira kíváncsiak magára.
– Kérem, kegyelmezzen nekem! Hiszen tudja, mások előtt olyan ostoba vén bolond vagyok.
– A legszerethetőbb, legcsodálatraméltóbb vén bolond maga. Amúgy meg, ki nem hibázik?! Csak az, aki nem is dolgozik. Na, vita lezárva.
Nos, kedvesem, sejtheted, milyen nagyon rettegett felkelni aznap mesterünk. Hadd szolgáljak némi magyarázattal, némi ismeretanyaggal róla, hogy együtt érezz vele legalább egy kicsikét. Ha találkoznátok, rendkívül barátságos, halkszavú, udvarias egyént fedeznél fel. S ha még több időt is szánnál rá a kedvemért, biztosíthatlak, jól szórakoznál. Egészen bezárkózik abba a vén, rozoga műhelybe, ami köré az egész vállalat felépült. Kiismeri itt magát. A szerszámokra, bútorokra mind időtlen barátokként tekint. Neki ez a hely otthona szinte már. Ő ide tartozik, bárhol máshol idegennek érzi magát, elveszettnek. Még a felújítást sem igényelte, sőt, rettegett a gondolattól is, hogy itt bármi is változzék. Hát, hagyták békében. Méghozzá azért, mert minden, ami itt készül, az a világon páratlan. Luxus darab, drága portéka, de inkább kész gyönyörűség. Persze, mindenki más a cégnél jól dolgozik, de itt, ebben a szent, talpalatnyi kuszlikban boszorkányság zajlik.
Nos, ezt az összhangot mégis valami megzavarja minden szerdán délelőtt tíz órakor. Lisbette kisasszony, a város egyik elöljárójának leánya. Tudniillik, előtte nincsenek zárt ajtók. Bár be kellene vallja legalább magának főhősünk, de nem véletlenül hagyja mindig épp ekkor az ajtót záratlanul. Lisbette pedig hangtalanul benyit, nekitámaszkodik az ajtófálfának, s csak figyeli áldozatát. Aki pedig tudja, érzi, a tarkóján a forróságot. Reszketnek tagjai, mint aki fázik, pedig a kis vaskályha szinte trópusi hőséget áraszt. Belegörnyed erővel a munkájába, nem néz fel, a világ minden kincséért se főleg nem az ajtó felé. Miért viselkedik ilyen kegyetlenül a kisasszonyka, miért kínozza a mestert jelenlétével? Vajon mert kedveli, mert szeret belefeledkezni a látványába? Nézzük csak meg alaposabban azt a látványt: Magas, kissé vékony, inkább karcsú alak. Őszbehajló hullámos haj, amelyben néhány gesztenyeszínű tincs dacol az idővel. Bár vénnek mondja magát, egyáltalán nem az, inkább középkorúnak számít a maga 247 évével. Megfontolt mozgású és beszédű. Öltözékében viszont jelmez szerűén régimódi. Papírbakancs az első dinasztia idejéből, még a hegyes orrú modell. Sötét tiszti pantalló, ugyanebből a korból, valaha citromsárga csíkkal az oldalán, ám erre utólag még össze vissza felvarrtak amatőr kezek úgy hat zsebet, amelyek egyáltalán nem passzolnak sem színben, sem anyagban. Selyemszatén barna ing, kicsit későbbről, erre is kerültek apró zsebek Összegombolhatatlanul kicsi báránybőr fekete mellényke. Magányos hősünk szinte a vállai közé ejti fejét, mintha lábbelijét akarná szemügyre venni. Teljes erőbedobással fúr, farag, vés. Persze semmi nem megy zökkenőmentesen. Mindent leejt vagy kétszer, szemébe megy a fűrészpor, majdnem lenyeli a fogpiszkálóját, ami mindig ott fityeg haszontalanul a szája sarkában. Elveszett ácsceruzája a füle mögül kerül elő hosszas keresés után. Folytathatnám, de azt hiszem, felesleges. Ugye érted már, miért jön ez a kedves leányka előszeretettel ide? Minden alkalommal egy édes kacaj kíséretében úgy búcsúzik:
– Jaj, kedves Marionellóm, hogy maga micsoda egy csodabogár!
Igen, így mondja, hogy Marionellóm! De az csak a mondat végét hallja meg. S ezért aztán mindig rettentően szégyelli, amiért bolondot csinált magából. De mégis, a szíve mélyén igenis örül, hiába rejti el az igazat maga elől is, örül, hogy megtörténik minden szerdán ugyanez.
Eljött a nagy nap. A csarnok közepén, a legújabb munkapadon ott sorakoztak a legrégebbi szerszámok, hogy a velük egyidős gazdájuk munkára bírja őket. Persze tudták, mi fog valójában történni. Hasonló dolgok, mint a hét közepén szoktak. Katasztrófa. Ügyetlenkedés. Igazuk is lett. A hét méltóság a szomszédos országokból el sem hitték, amit látnak. Felhúzták szemöldöküket dühösen, mert csalást sejtettek.
– Parol, ugye nem azt akarja elhitetni velünk, hogy azok a páratlanul gyönyörű bútorok ennek a páratlanul esetlen amatőrnek a kezei közül kerülnek ki?
– Biztosíthatom önöket, mind az ő munkái. De mit tegyek, ha egyszer magányosan, ódon műhelyében érzi magát biztonságban. Számomra is érthetetlen, de ő pontosan olyannak tartja magát, mint amilyennek most látják. Pedig ő egészen barátságos, egészen nagylelkű, értelmes, tehetséges asztalosmester.
– Na jól van, végülis a végeredmény a lényeg, az, amit elad nekünk. Talán felesleges is firtatni a részleteket.
Igazán hálás vagyok a megértésükért.
No, valahogy így zajlottak aznap a dolgok. Bizony erre barátunk úgy nekikeseredett, hogy egyszerűen köddé vált. Sehol nem leltek rá. Sem otthon, sem a műhelyben. Márpedig, ha ott sem, akkor baj van. Éppen magában ilyeneket motyogva bandukolt célja felé:
– Te, vén haszontalan lábasjószág! De nagy marha vagy te. Megint ostobát csináltál magadból! Nincs neked helyed ebben a világban. Terajtad mindenki nevet, ugyan, ki szeret téged? Senki. „S ekkor érkezett az Engedelmesnek nevezett körtefához. Ezt pedig csak annak szeme láthatta, akinek igazán szüksége volt rá. de annak minden kívánságát teljesítette. A mi barátocskánk elé állt, s mély elkeseredettségében azt mondta:
– Hallod-e, te Engedelmes! Vigyél fel az Istenhez! És a körtefa felelt:
– Hozz kenderkötelet, akkor megteszem.
Másnap úgy is lett, amint megbeszélték. Hát ott várt a Mennyország kapujában. Miután megkongatta az aprócska harangot, kisvártatva egy hálósipkás alak közeledett kitaposott mamuszában, felkötött szakállal. Elvánszorgott íróasztalához, kinyitotta végtelensok oldalas füzetét, s böngészett egy darabig, aztán megszólalt.
– Marionelló, neked még nem jött el az időd, hagyj aludnom!
– Nem, nem tehetem, be kell engedned, nekem nincs helyem a Földön.
Na, erre előcsoszogott a mennyország legtávolabbi zugából szintén hálósipkában mezítlábasan az Isten,
– Drága barátom, neked nem, hogy helyed van ott lent, de egyenesen szükség van rád! Azt hiszed nem szeretnek? Mert csodabogárnak tartanak. Mit gondolsz, egy csodabogár nem szerethető? Na, menj szépen vissza. Majd, ha betöltöd az öt századik évedet, akkor gyere. De akkor aztán nincs kifogás! Akkor jönnöd kell! Mert addigra Szent Péter íróasztala már biztosan nem tud tovább dacolni az idő viharjaival. Akkor aztán a legjobb mesterre lesz szükség, hogy megjavítsa.
Azzal óvatosan visszatette makacs koboldunkat az Engedelmes mellé. Hát ott találtak rá, egészen átfázva, a kenderkötéllel. Jól össze is szidták.
– Micsoda marha vagy te, mit képzeltél, hogy megijesztettél minket! Képes lettél volna így itt hagyni azokat, akik szeretnek? Na erre elképedt főhősünk.
– Ki szeret engem?
– Ki, hát mi mind! Na, ekkor érkezett meg Lisbette kisasszony, mint egy dúvad, kiabálva.
– Te, te ostoba vén bolond! Te, buta, önző, vak, édes drága barátom! Micsoda dolog ez! Ilyet tenni, amikor én… amikor a világon mindennél jobban…. Képtelen volt befejezni a mondatát a lányka, csak leborult az asztalosmestere mellé, arcát az arcához szorította, és csorogtak könnyei.
Na, hát elég legyen az hozzá, hogy végül a kisasszony kérte meg Marionelló kezét, mert amaz az idők végezetéig se gyűjtött volna elég bátorságot a lánykéréshez. Egybekeltek, boldogan éltek, amíg Marionelló nem lett éppen 500 éves. Na, akkor összecsomagolta szerszámait, homlokon csókolta kedvesét, és szép komótosan elindult, ígérete szerint. Mert az egyezség az egyezség, főleg, ha azt magával a kaporszakállú Istennel kötöttük, kedvesem.
Author: Simon Csilla
1988-ban születtem. Amint megtanultam írni az iskolában, vágytam arra, hogy alkossak. Számomra a szavak barátok, gyógyír, és minden voltak. A papír és a toll pedig hűséges társaim. A papír nem árult el, nem csapott be, nem használt ki…. Csak meghallgatott bármikor. Vagy sokat beszélek, vagy csendben figyelek. Az ember érdekes, gyönyörű lény. Kimeríthetetlen forrása az irodalomnak. Mániákusan a szemébe akarok nézni mindenkinek. A tekintet olyan tó, amelyben kiváltság elmerülni, és lejutni a lélekig benne. Hogy mit szóltak, mit szólnak ahhoz, hogy írogatok? Gyermekkoromban haszontalannak, bolondnak, betegnek diagnosztizáltak érte, olyannyira, hogy gyógyszerekkel akartak belőle kikezelni. Aztán nagylányként, amikor rávilágítottam egy-egy emberi szörnyeteg tevékenységére a verseimmel, ki akartak az iskolából csapni. Megzsaroltak, megint betegnek akartak mondani, és egy intézmény gondjaira bízni. Pedig csak figyeltem a világot, és tükröt tartottam elé. Versekkel, mesékkel. Úgy hiszem, ez a művész feladata. Nem kiszolgálni a megőrült társadalom aberrációit, hanem szolgálni, jóra nevelni a társadalmat. Megörökíteni a nagy pillanatait… Ma már nem szégyellem, hogy írok. Amatőr vagyok, de nem is akarom képezni magam. A profizmust meghagyom azoknak, akik ebből akarnak élni. Én csak írom, ami a lelkemből kiszalad, gyakran gondolkodás nélkül. Tiltottak az alkotástól. Belebetegedtem. Nekem írni olyan, mint vizet inni, enni, élni. Két éve döntöttem úgy,...