A vonat simán siklott az angliai tájon. Legelők, fák, kisebb falvak, falak, unalom, unalom, unalom…
Én Londont akarom! Csak és kizárólag Londont! A fényűzést, az intrikákat, a délutáni teákat. Az az én világom. Pontosabban az volt az én világom, amíg a drága kis papuskám nem közölte, hogy a nővérem helyett én fogok vidékre menni, valami megjegyezhetetlen nevű birtokra. Persze nem nyaralni, nem, dehogy! Férjhez! Férjhez készülök menni egy vadidegenhez. De nem, nem, a drága Elizanak nincs kedve vidékre menni. Ezért akkor marad az az egyetlen gyerek, aki még a házban van. Akinek az élete London, aki akkor van elemében, ha a háttérből mozgathatja a szálakat, a felső tízezer fővárosi életét. De mindennek vége, mert kell ez az előnyös házasság, az mindegy, melyik Blake lánnyal!
Így hát itt vagyok én, Sarah Jane Blake, aki férfiruhában ülök a vonat szalonkocsijában. Az a tervem, hogy megszököm, én nem leszek egy kis porfészek grófnőcskéje, hogy háztartást vezessek, kedélyesen társalogjak a kíváncsi vénkisasszony szomszédokkal és gyerekek potyogjanak ki belőlem. Én élni akarok, táncolni, klubokba járni, ismerkedni, flörtölni, hódítani! Ezért hát a szökés, ami egészen nehéz feladat. A vonat csak Londonban, és az úticélomnál, Pontrilasban áll meg. Hogy lehet bárki egy ilyen unalmas településen gróf? És miért pont nekem kell ott grófnénak lenni?! De próbálok nyugalmat erőltetni magamra. Nem ismer senki, eleven nőt keresnek, én pedig férfiruhában fogok leszállni. A jövendőbeli férjem sosem látott, csak fotón és én sem láttam őt. Sosem fogunk találkozni, én pedig a következő vonattal visszajutok Londonba, ahol új életet kezdek, a családom segítsége nélkül (az örökségemet már megkaptam, az elég lesz a túléléshez).
Ilyen és ehhez hasonló kellemes gondolatok jártak a fejemben, miközben unottan néztem ki az ablakon.
– Szabad?
Meglepetten nézek fel. Egy kifogástalanul felöltözött bajszos, fiatal úriember érdeklődik. Tudom, hogy vétek az etikett ellen, de megrántom a vállam és visszafordulok az ablakhoz.
– Üdülni jön Pontrilasba?
Horkantok. Nem veszi észre, hogy nem akarok beszélgetni?
– Magánügyben utazom, semmi köze hozzá! – vetem oda foghegyről.
– Ezért van álruhában? – húzza fel a szemöldökét.
Kifejezetten jóképű, ezt el kell ismerni. Éles arcvonások, göndör, barna haj, és persze a jégkék szemek. Akár a zsánerem is lehetne, ha nem lenne a bajusz.
Nem válaszolok a kérdésére. Inkább terelem a témát.
– Kér teát?- kérdezem negédes hangon.
– Elfogadom, köszönöm. Nem mondja el a kisasszony, hogy mi járatban erre, férfiruhában? Gondolom a vonatra még nem így szállt fel, a rokonai biztosan nem engednék. Már az is figyelemreméltóan bizarr, hogy egyedül utazik.
– Úgy látom sokat unatkozhat, ha ilyen remek megfigyelő. Szökésben vagyok. Egy elrendezett, részemről egyáltalán nem kívánt házasság elől menekülök.
– Ó, tényleg! Hallottam, hogy házasodni készül az ifjú gróf. Ezek szerint a maga édesapja a parlamentünk nagyrabecsült tagja, ha információim nem csalnak.
– Persze. Mindenki így ismeri. Pedig egy agyafúrt, önfejű, kiállhatatlan alak! – ha csak rágondolok is, elönt a pulykaméreg.
– Hmm. Kezdem érteni, kire ütött a kisasszony. – látom, hogy ravasz mosoly bujkál a szája sarkában.
– Na de uram! – azt hiszem, egy kicsit elpirulok zavaromban. Még sosem csevegtem ennyit egy idegennel. – Most inkább én faggatnám: maga mit keres a vonaton?
– Egy kedves ismerősömet akartam meglepni, úgy volt, ezen a vonaton lesz, de szem elől tévesztettem. Pedig meg mernék esküdni, hogy felszállt a vonatra, jól megnéztem mit viselt. – már megint ugyanaz a mosoly.
– Sajnálom, hogy nem járt sikerrel. Ön Pontrilasban él?
– Igen. Ott is születtem.
– És nem nagyon unalmas? Nem akarna kiszabadulni? Korzózni a nagyvárosban?
– Nem igazán. Sok a bál a környéken, vadászni lehet, nem panaszkodom. És korzózás helyett inkább sétálok a parkban.
– Mármint a gróf birtokának a parkjában? – már a gondolatra is undorodom, hogy valaha betegyem oda a lábam.
– Igen, tudja, a park hatalmas. A gróf gazdag ember, sok mindent megengedhet magának.
– Persze, biztosan remek! Ki ne akarna egy középkorú, hájas gróf felesége lenni, nem? Talán menjen hozzá maga, úgyis úgy odavan a parkért!
– Ön még sosem látta a grófot?
– Nem, és nem is fogom! – ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést.
A kalauz szól, hogy pár perc múlva megérkezünk. Így hát veszem a kalapom, a sétapálcám és a csomagjaim. Készen állok távozni, persze vissza Londonba a következő vonattal. A jóképű idegen felé fordulok miután leszállunk.
– Örülök, hogy megismertem. Ha Londonban járna keressen fel! A neven Sarah Jane Blake.
– Igen, tudom.
– Tudja?- most én húzom fel a szemöldököm.
– Milyen buta vagyok, be sem mutatkoztam a hölgynek! – feleli farkasvigyorral az arcán és a kezem után nyúl. Tán meg akarja csókolni?! Amilyen jóképű, tán még hagynám is… – A nevem Sir William Aaron Fernsby, és a pontrilasi Forest Hall grófja vagyok!
Author: Kalocsai Édua Mária
Jelenleg a Miskolci Egyetem jogász szakos hallgatója vagyok. Szabadidőmben, a buszon, vagy éppen munkában az 5 perces szünetekben ha csak tehetem novellákat írok. Gyerekkorom óta történetekben gondolkodom, először csak magamban formáltam meg őket, majd ahogy nőttem papírra is vetettem gondolataimat. A novellák számomra lehetőséget adnak arra, hogy megértsem és megmutassam mindazt, amit a hétköznapokban nehéz szavakba önteni. Gyakran a humorhoz nyúlok, hogy egy kicsit kifordítsam a valóságot, és görbe tükröt mutassak mindannak, amit a mai modern világunkban már természetesnek veszünk.