Kóbor
Gyönyörű napsütéses reggel. Eső utáni felfrissülés. Ilyenkor minden az újrakezdésről szól, a szabadon lélegzésről. Turbékolva köszöntik a galambok az ébredőket, biztatva arra, hogy az új nap szebb lesz, mint az előző.
A család reggelije már az asztalon gőzölög. Ez az a ritka pillanat, amikor nem hiányzik senki és semmi. Szeretnénk az időt megállítani, az együttlétet még egy kis ideig konzerválni, de sajnos nem lehet. A fiunk már pakol kifele, egy röpke integetés, egy halvány mosoly, és már az autójával el is tűnt a legelső kanyarban.
Az élmények még tartják bennem az emlékezés pillanatait, de már nem mosolygok, inkább szomorú vagyok. A férjemmel egymást vigasztaljuk! Ez az élet rendje, a gyerekek felnőnek, élik a saját önálló életüket. Mi szülők, izgatottan várjuk a következő találkozást, tele reménnyel, hogy minden rendben van. A ház egy pillanat alatt kiürül, üres és csendes lesz. Akkor nyugszunk meg, amikor megszólal a telefon, szerencsésen megérkezett!
A következő együttlét hamarabb jött el, mert vendéggel érkezett, egy kiskutyával, egy angol szetterrel.
Én nehezen barátkozom az állatokkal, de békességben élek velük, tisztelve az ő világukat.
Amikor bemutatta a kis jövevényt, egy megszeppent, nagyon fiatal élőlényt láttam, szorosan bújt a fiam lábához – védelmet keresve -, akit elfogadott gazdájának.
Árgus szemekkel figyeltük, közben hallgattuk a sorsszerű találkozásról szóló történetet. A szökevény az autópálya szélén kétségbeesve álldogált, viselve tettének következményeit. Örömében akkor kezdett ugrálni, ugatni, amikor meglátta a közeledő segítséget. Tiszta volt és gondozott! A nyakában semmi jel, amely az igazi gazdira utalt volna. Messziről jöhetett, mert a közelben nem volt település.
A fiunk hirdetéseket adott fel, keresve a jogos tulajdonost, de mindig reménykedett, hogy senki sem jelentkezik.
Így lett a neve KÓBOR, aki hozzánk került, vállalva a fontos feladatot, a házőrzést. Szép kis lakhelyet kapott, nagy udvart, ahol állandóan volt tennivaló. A járókelőket ismerősként ugatta, akik megálltak a kapu előtt, simogatták. A gyerekek, akik a házhoz közeledve már kiabálták: Kóbor… Kóbor… Mindenki szerette!
Egyik alkalommal vendégek érkeztek hozzánk. Beálltak az udvarra a kocsival, de sajnos a nagykapu nyitva maradt. Ezt a lehetőséget kihasználva Kóbor elindult, hogy megismerje a tágabb környezetét.
Sokáig kerestük! Aggódtam érte! Nagyon-nagyon hiányzott! Hiába bíztam abban, hogy közben nagykorú lett, úgyis visszatalál!
Teltek-múltak a napok, a nagykaput nyitva hagytuk, de nem érkezett meg.
Az eltűnése után napokig jártuk autóval az utcákat, reménykedve, hogy valahonnan előbukkan. Embereket szólítottunk meg, érdeklődtünk, hogy nem találkoztak-e egy gyönyörű, de engedetlen kutyussal. Már majdnem feladtuk a keresését, amikor váratlanul becsengetett hozzánk egy idegen postás, aki olvasta a hirdetésünket, és bízván állította, hogy az egyik udvarban van egy idegen kutya megkötve, állandóan sír és vonyít a fájdalomtól.
Kóbor volt az! Amikor megláttam, elsírtam magam. Piszkosan, összeverve, a kötéltől vérző nyakkal, boldogan ugrált, mert tudta, megjöttek a megmentők!
Sokáig tartott, míg ezt a kalandot mi együtt kihevertük! Nagy tanulság volt, mert többet a szökéssel nem próbálkozott.
Ösztönösen tudta, hogy ő hozzánk tartozik, oda, ahol szeretik, mert fontos családtag!
Sokáig élt, szép élete volt. A nyugvóhelyét az öreg diófa lombjai árnyékolják, biztosítva a nyugalmat és a csendet.
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
