létformák… (Adorján L. Zoé & Ivántsy Gábor)

Az alábbi első vers Adorján L. Zoé „jelenlét” írása ( jelenlét – Irodalmi Rádió ),

a második Ivántsy Gábor erre megfogalmazódott „inspiráltciója” ( Ivántsy Gábor: „bennemlét” (bennemlét – Irodalmi Rádió ),

a harmadik pedig Adorján L. Zoé ennek továbbgondolásaként született ( sejtemlét – Irodalmi Rádió).

illusztráció:  Jelentés és elme » Dr. Francisco Javier del Castillo  (szerkesztve)

további írásaink: 

Adorján L. Zoé:  https://irodalmiradio.hu/profile/adorjanlzoe/

Ivántsy Gábor:   Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

A három rövid etűdből álló „létformák” című kompozíció első olvasásra három önálló versnek tűnik, valójában azonban szerves lírai ciklust alkot, amely a találkozás, a befogadás és az önazonosság fokozatos belső kibomlását követi végig. A „jelenlét”, a „bennemlét” és a „sejtemlét” ugyanazon motívumkör három egymásra épülő állomása, amelyekben a „te” és az „én” viszonya folyamatosan át- és átrendeződik, mígnem a két pólus szinte feloldódik egymásban.

A ciklus egyik meghatározó sajátossága a szemantikai kölcsönhatások finom hálózata. A rövid, töredezett sorok, a következetes kisbetűs írásmód és a szinte teljes központozásnélküliség nem formai játék, hanem a gondolati lebegés tipográfiai megfelelője. A szövegek nem kijelentenek, hanem rezdülnek; nem magyaráznak, hanem sejtetnek. Ez a minimalista megszólalásmód különös intenzitást kölcsönöz a verseknek.

A három írás retorikai szerkezete szinte zenei variációelvre épül: ugyanazok a kulcsszavak – zuhanás, létezés, lélek, földet érés, kép, álom – új és újabb jelentésmezőkbe kerülnek, így minden új vers egyszerre ismétlés és továbbgondolás. A motívumok finom eltolódásai ugyanakkor egy belső gondolati átalakulás folyamatát érzékeltetik.

A metaforikus képalkotás különösen figyelemre méltó. A zuhanás nem pusztulás, hanem megérkezés; a földet érés nem lezárás, hanem otthonra találás; a remegő vagy derengő kép pedig a tudat formálódó önarcképévé válik. A ciklus szimbólumai ezért egyszerre pszichológiai és filozófiai természetűek.

A három írást egymás után olvasva kirajzolódó érzelmi ív finoman hullámzó. Az első vers bizonytalansága és meglepetése a második részben a költői én intenzívebb önvizsgálatává mélyül, majd a harmadikban csendesebb, szemlélődő elfogadássá oldódik. A feszültség nem drámai kitörésekben, hanem árnyalatnyi hangsúlyváltásokban épül fel és simul el.

Mindez a nyelv nagyfokú sűrítettsége révén jön létre: a jelentések nem a képek bőségéből, hanem a hiányokból, az ismétlésekből és a finoman elmozduló szókapcsolatok egymásra rétegződéséből bontakoznak ki.

A háromféle költői hang közötti dialógus külön értéke a ciklusnak. Az inspiráció itt nem utánzás, hanem alkotó párbeszéd: minden új szöveg újabb perspektívát nyit ugyanarra a belső tapasztalatra. Ez a kölcsönös reflexió ritka példája annak, amikor két szerző lírai világa nem kioltja, hanem megsokszorozza egymás jelentéseit.

Az utóiratok tovább tágítják az értelmezési horizontot. A tudat, a kép megszületése, az alkotás belső tere és az Ariadné-fonál motívuma filozófiai mélységet ad e triptichonnak, miközben nem zárja le annak nyitottságát. Az olvasó előtt így nem egyetlen megfejtés, hanem egy közös gondolkodási és értelmezési folyamat bontakozik ki. 

Ez a háromrészes lírai kompozíció ezért nem csupán három egymásra épülő vers, hanem többrétegű lírai meditáció az identitásról, a másik emberben való önfelismerésről és a tudat teremtő természetéről. Mert a kérdés talán nem az, hogy „ki vagy te?”, hanem az, hogy „mi történik velem, amikor találkozom azzal a résszel, amely mindig is bennem volt, de eddig rajtam kívül állónak hittem?” Ebben az olvasatban a három rész története a belső hazatalálásé: a „te” végül nem eltűnik az „én”-ben, hanem az én kitágulását idézheti elő. Ezért olyan erős a visszatérő paradoxon: a másik megérkezése egyben az önmagamhoz való megérkezés is…

Ez a vershármas így visszafogott eszközeivel, letisztult nyelven és következetesen felépülő szimbolikájával olyan lírai teret hoz létre, amelyben a személyes élmény fokozatosan egyetemes emberi tapasztalattá emelkedik. Nem válaszokat kínál, hanem érzékenyen megkomponált kérdésfelvetések sorát, s maradandó ereje éppen ebben a halk, mégis sokáig továbbrezgő belső megszólításban rejlik. 

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...