Maga a mese létrejötte is érdekes. A szüleimet látogattuk meg kisebbik lányommal, Zomborban. Ági ekkor tíz éves volt. Hogy, hogy sem, a mesékre terelődött a szó, meg arra, hogy szokta írogatni. Azt hisze, anyám vetette fel, hogy írok-e még…
Nos, Áginak sem kellett több, addig rágta a fülem, amíg meg ne írtam ezt a mesét, melyhez az alapötletet ő adta. No meg a címet is. Maga a történet már az én fejemből szivárgott elő. 🙂
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Egyszer reggel kiment a mezőre. Hát, ahogy ott nézelődik, nézi, hogy hogyan virágzik a tök, látja ám, hogy valami nagy por kerekedik a rét túlsó felében.
Meg is retten hamarjában, mert már azt gondolta, hogy valami vihar közeledik, vagy tán valami istentelen hét-, vagy tizenkétfejű sárkány. Bár, amilyen szegény, nem nagyon tud tőle mit elvenni, hacsak az életét nem. Azt meg úgysem sajnálta. Akkor legalább véget ér ez a nagy nyomorúsága. Ebben aztán megnyugodott.
Hát ahogy nézi a nagy porfelhőt, érzi ám, hogy fázik a lába. Már a foga vacog belé!
Hát lepillant a lába felé, nézi, nézi és nem érti. Igaz, hogy a fűben áll, s a harmat bőven áztatja a bokáját, de ez még nem lenne baj. Hát micsoda? Hű, a teremtését! Hiszen egy pocsolyában tapicskol! Nahát, kilép a zsombékra.
Hanem még mindig fázik. De mitől?
Körülnéz hát, hátha meglátja a fázás okát. Netán attól a porfelhőtől ijedt volna meg? De nem, hisz nincs mit féltenie…
Hanem hol az a porfelhő? Meglepődve néz körül, mert bizony a porfelhőnek se híre, se pora!
Ámult is nagyot a szegény ember! Hát azt a nagy porfelhőt egy nagy ménes verte fel, most már látta bizony! A ménes vezetője pedig egy koromfekete paripa volt.
Hanem furcsa volt valami annak a paripának a fején. Nézi, nézi a szegény ember, hát, ahogy elébe ér a fekete paripa, látja ám, hogy tart valamit a szájában. Le is huppantja elébe, hát egy gyönyörű pár rámás huszárcsizma. Úgy csillogott, villogott, hogy még a napsugár is elcsúszott rajta.
Ekkor kap észbe a szegény ember: hát ő biz’ azért fázik, mert mezítláb van. De nem volt ideje sokat gondolkodni, mert megszólalt a paripa:
– Édes gazdám! Vedd fel a lábadra ezt a pár csizmát, és ülj fel a hátamra, hadd vigyelek haza.
Csodálkozott ugyan a szegény ember, de meghallgatta a paripa szavát. Hát láss csodát! Ahogy felvette a csizmát, egyszeriben nem fázott tovább, hanem valami jó, melengető érzés lett rajta úrrá.
De még amikor a paripa hátára pattant! Hatalmasat dördült az ég, a szegény embert pedig hirtelen magába ölelte egy csillogó felhő, még csilingelt is kedvesen. Amikor pedig eloszlott a felhő, a paripa hátán már nem egy szegény ember ült, hanem aranyos-gyémántos ruhában, aranyos-ezüstös lószerszámmal felkantározott lovon egy deli huszár-király.
Így lett a szegény emberből Nekeresd országának dicsőséges királya.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Megjegyzés (és dicsekvés):
– 2025. szeptember 27-én megjelent az Irodalmi Rádió „Mézbogyó” mese-antológiájában, a 127. oldalon, ehhez hozzá tartozik, hogy az ehhez az antológiához hozzá tartozó, az Irodalmi Rádió „Szundi mesék” pályázatán második helyezést ért el. (Erre most nagyon büszke vagyok!) 🙂
Author: Arcson Rafael
Kedves olvasó! Már régóta írok, úgy negyven-pár éve. Én is, mint oly sokan, kamaszkoromban kezdtem az írás művelését. Természetesen akkoriban, mint minden kamasznál, elsősorban a versek (főleg szerelmes versek) álltak előtérben. Írtam azonban novellákat is, sokfelé ágazó tematikával, hiszen magam is lelkes olvasó voltam, mégpedig „mindenevő”. Később a színészet felé fordult a pályám, s így különféle színpadi szövegeket is irogattam, eleinte csak a fióknak, később már célzottan színpadra is. Ezek közül több munka színpadra is került. Délvidéki lévén (Vajdaság a Délvidéknek csak szerbiai része, de ide tartozik még Horvát-Baranya és Szlavónia Horvátországban, valamint a Muraköz Szlovéniában), s annak köszönhetően, hogy kiváló irodalom-tanáraim voltak a gimnáziumban, egyre többet írtam mindkét nyelven, értsd: magyarul és szerbhorvátul. Amióta Jugoszlávia szétesett, írásaim három nyelven születnek meg: magyarul, szerbül és horvátul. Műfajként, legalábbis azt hiszem, mindenbe belekóstoltam, az egy pornográf-irodalmat kivéve. Úgy vélem, hogy ez a „műfaj” nem való irodalmi munkához. Tehát írok mindenfélét, reális, mindennapi dolgokról, lírai hangvételű munkákat, humorosat, színjátékot, tudományos-fantasztikus novellát, stb., stb. Különben, mindenki, aki érdeklődik és beleolvas az írásaimba, amúgy is megtapasztalja. Szeretettel üdvözlök hát mindenkit, aki ide látogat egy kis olvasnivalóért. Szívből kívánok kellemes, felüdítő olvasást.