Lassan halkul bennem minden régi dallam,
ami egykor benned otthonára talált,
most csak visszhang járja át az üres falam,
amit a szívem csöndje fáradtan fölvált.
Nincs harag már bennem, csak hűvös szürke tér,
hol minden érintés emlékké szelídül,
mint a talajt borító karcos őszi dér,
mely hajnal érkeztével lassan elmerül.
Volt idő, hogy benned láttam minden utat,
de a jövőnk csillagfénye lassan kihunyt,
virágaink elvesztették illatukat,
és a vágy, mely bennem élt, csendben elcsitult.
Nem kiáltunk már, nincs most bennünk nagy vihar,
csak a csönd ül meg a lassú szavak alatt,
mint egy kert, amelybe a hideg belemar,
és levelek közt, ősz fáradt szele szalad.
Tudom egyszer majd az idő megszépíti,
és a múltunk tompa fájdalma megenyhül,
köd, melyet a reggel fénye elrepíti,
de ma még fáj a hiánya itt legbelül.
Megjelent a DunapART magazin oldalán.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
