Anyai nagyszüleim háza Adorjánházán állt, a Marcal mentén. Gyerekként persze nem gondoltam arra, hogy egyszer majd minden részlete fontossá válik. Akkor egyszerűen a nagymamáék háza volt, ahová nyaranta megérkeztünk, és néhány nap elteltével úgy éreztük, mintha mindig is ott éltünk volna. Harmadik-negyedik osztályos koromtól egészen nyolcadikig az öcsémmel és az unokatestvéreimmel a nyári szünet jelentős részét ott töltöttük. Reggel még hűvös volt az udvar, késő délelőttre azonban már felmelegedett a ház fala, mi pedig hol együtt csavarogtunk, hol eltűntünk egymás elől. Veszekedtünk, kibékültünk, megéheztünk, ettünk, aztán rohantunk tovább. Akkoriban az idő másképpen telt. Egy délelőtt hosszabb volt, mint most egy hét.
A házban volt egy helyiség, ahol mintha még ez a lassú gyerekkori idő is megtorpant volna: a tisztaszoba. Gerendás mennyezetével, hajópadlójával, régi bútoraival, nyáron is hűvös levegőjével és azzal a picit dohos szaggal, amelyet akkor talán észre sem vettem, ma viszont elég volna egyszer megéreznem valahol, és rögtön ott állnék megint. Késő délelőtt ferdén esett be a fény az ablakon, a napsugárban porszemek úsztak olyan lassan, mintha odabent rájuk sem ugyanaz az idő vonatkozna, mint az udvaron szaladgáló gyerekekre.
Ott állt a tükör is. Sötét, az emlékezetemben már szinte fekete bútor volt, középen nagy tükörrel, két oldalán pedig egy-egy mélyre nyúló, behajtható tükörszárnnyal. Az alattuk lévő szekrényrészek alacsonyak voltak, mintha az egész bútort nem tárolásra, hanem valóban a tükrök kedvéért készítették volna. Nem emlékszem, melyik nyáron fedeztem fel a játékot. Beálltam középre, két kézzel megfogtam a fekete kereteket, és lassan magamra hajtottam a két oldalsó szárnyat.
Ahogy közeledtek, eltűnt körülöttem a szoba. Az egyik tükör visszaverte a másikat, az újra az elsőt, és egyszer csak nem egy gyerek állt előttem, hanem tíz, húsz, száz, egyre kisebben és egyre távolabb, míg a sor bele nem veszett valami beláthatatlan mélységbe. Megszámlálhatatlan sokaságban lettem. Szerettem ezt. Grimaszoltam, kinyújtottam a nyelvemet, felfújtam az arcomat, felemeltem a kezemet, és a sok száz gyerek egyszerre emelte fel a kezét. De igazából nem ezért jártam vissza, hanem azért a néhány percért, amikor megszűnt körülöttem Adorjánháza. Nem volt udvar, öcsém, unokatestvérek, nem hallottam a felnőtteket, még a tisztaszoba is eltűnt. Csak én voltam, meg én, meg én, és még beljebb újra én.
Évekig nem történt semmi különös. Aztán eljött 1982 nyara.
Hatodikos lehettem. Egy késő délelőtt ugyanúgy beálltam a tükör elé, mint máskor, magamra hajtottam a két szárnyat, és megjelent a sokaság. Felemeltem a jobb kezemet, mind felemelte; leengedtem, mind leengedte; grimaszoltam, mind grimaszolt. Aztán megéreztem, hogy valami nem stimmel. Nem tudtam volna megmondani, mi, csak azt, hogy a sok száz közül valamelyik mintha nem pontosan ugyanabban a pillanatban volna jelen, mint én. Szétnyitottam a tükröket, a végtelen összecsukódott, és visszatért körém a tisztaszoba.
Néhány nappal később újra megtörtént. Akkor számolni kezdtem az egyre kisebb alakokat. Tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat.
Tizenhét.
Ott volt az eltérés.
Másnap megismételtem, és megint ugyanott történt. A számnak semmiféle jelentősége nem volt számomra, egyszerűen ott kezdődött valami, amit nem értettem. Így neveztem el magamban: a 17. tükörkép.
Eleinte azt hittem, késik. Aztán rájöttem, hogy néha éppen ellenkezőleg történik. Egyszer mozdulatlanul álltam, amikor a 17. oldalra fordította a fejét. Én nem mozdultam. Néhány pillanattal később megszólított valaki az ajtóból, én pedig ösztönösen odakaptam a fejem, pontosan úgy, ahogyan ő tette. Aznap kimentem a szobából, másnap azonban visszatértem. Tizenkét évesen a kíváncsiság még könnyen legyőzi a félelmet. Kísérletezni kezdtem: megérintettem az orromat, hirtelen pislogtam, felemeltem egyik, aztán másik kezemet. A 17. legtöbbször pontosan engedelmeskedett. Éppen ettől vált egyre nyugtalanítóbbá, amikor nem.
Aztán egy késő délelőtt nemcsak ő változott meg, hanem a szoba is mögötte. Egy hat-hét éves forma kislány állt benne, masnival a hajában. Nem ismertem, a szobát azonban igen, még ha valahogy más is volt: ugyanazok a falak, ugyanaz a tér, mégis fiatalabbnak látszott minden. A kislány egy pillanatra felém nézett, aztán eltűnt. Sokkal később egy régi családi fényképen láttam viszont. Anyám volt.
Máskor egy bajuszos férfi jelent meg. Fiatal volt, erős, jókedvű, nem nézett rám, csak áthaladt a szobán, kezében vitt valamit, odaszólt valakinek, aztán ment tovább a dolgára. Nagyapám volt, de ezt akkor még nem érthettem. A 17. ettől kezdve mintha egyre mélyebbre merészkedett volna valamiben, amit én időnek hittem.
Egyszer alig ismertem rá az udvarra. Nagy gazdaság működött körülötte, állatokkal, szekérrel, takarmánnyal, zsákokkal és szerszámokkal; emberek jöttek-mentek, mindennek helye volt és mindennek dolga. A ház nem a csendes nagyszülői ház volt, amelyet én ismertem, hanem egy eleven gazdaság közepe. Nagyapám fiatalon dolgozott benne, egyenes háttal, gyors és biztos mozdulatokkal. Emelt, vitt, intézkedett, valakinek odaszólt, aztán már máshol volt rá szükség. Különös volt nézni, mert én már tudtam róla olyasmit, amit ő ott és akkor nem tudhatott. Tudtam, hogy egyszer lesz egy lánya, akit én anyámnak fogok hívni, hogy a masnis kislány felnő, és azt is, hogy ez a fiatal, erős ember egyszer megöregszik. Ő azonban minderről semmit sem tudott. Csak élt.
Máskor ugyanazt a kaput láttam, de egy orosz tank állt előtte. Annyira nem illett oda, hogy először azt hittem, valami végképp elromlott a tükrök között. A kapu, amelyen később a szomszédok jártak át, és amelyen mi gyerekek ki-be szaladtunk, most nevetségesen kicsinek látszott a harckocsi mellett. Emberek álltak az udvaron, valaki beszélt, mások hallgattak. Nem tudtam, melyik év van, csak azt éreztem, hogy a történelem egyszer odaállt a kapuba.
Egy másik alkalommal idegen férfiak ültek a házban. Papírok feküdtek előttük, beszéltek, kérdeztek, magyaráztak, nagyapám pedig hallgatta őket, de azon az arcán már nem volt ott a könnyű, bajusz alól előbújó mosoly. Sokkal később értettem meg, mit láthattam: a téeszszervezés éveit, amikor emberek jöttek földről, gazdaságról, belépésről beszélni. A 17. persze nem magyarázott semmit, csak mutatta, ahogyan a nagy gazdaságból lassan eltűnik valami, aztán még valami. Kevesebb lett az állat, egy szerszám helyén üres fal maradt, egy ajtó, amely korábban egész nap nyílt és csukódott, zárva maradt.
Aztán egyszer nagyapámat megint láttam, de most nem dolgozott. Ágyban feküdt. A szoba fényéből éreztem, hogy kora tavasz van, fakó világosság ült a falakon, ő pedig soványan, szinte mozdulatlanul feküdt, körülötte emberek álltak és halkan beszéltek. Valaki megigazította rajta a takarót. 1979 kora tavasza volt, nagyapám halálos ágya.
Három évvel később álltam előtte a tükörben, és tudtam, hogy nagyapám már meghalt. Ott azonban még lélegzett. Valaki megérintette a kezét, ő pedig még ott volt közöttük. Ez jobban megrémített, mint az orosz tank, mert arról el lehetett hinni, hogy valami régi történet keveredett bele a képzeletembe, a halálos ágyat azonban nem lehetett félreérteni. Nagyapám meghalt, ezt tudtam, mégis létezett előttem egy kora tavaszi pillanat, amelyben még nem halt meg. Akkor fogalmazódott meg bennem először, bár tizenkét évesen még nem tudtam volna szavakba önteni: talán 1979 nem múlt el. Talán csak én mentem tovább nélküle.
A 17. azonban nem mindig mutatott ilyen súlyos pillanatokat. Sokszor éppen a legközönségesebbeket őrizte meg. Nagyanyám hajlott háttal járt-kelt a házban, jó gazdasszony módjára mindig akadt valami dolga. A konyha, a kamra és az udvar között mozgott, vitt valamit, elrakott, letörölt, elővett, betett, ellenőrzött; a háta meghajolt az évek alatt, de körülötte a rend nem. Egyszer nyílt a kiskapu, és Harkai Marika néni érkezett át a szomszédból. Nem vendégségbe jött, egyszerűen átjött, ahogyan akkoriban a szomszédok átjártak egymáshoz. Mondott valamit, nagyanyám válaszolt, aztán beszélgettek egy darabig, mintha annak a beszélgetésnek soha nem lett volna igazán eleje vagy vége. Máskor Béla, a postás érkezett. Levelet hozott, vagy nagyanyám nyugdíját, belépett a kapun, váltottak néhány szót, nagyanyám aláírt valamit, megszámolta a pénzt, Béla pedig továbbindult a következő házhoz.
Nem értettem, miért őrzi meg ezeket is a 17. Ha már képes átnyúlni az időn, miért fontos neki, hogy Marika néni átjött a szomszédból, vagy hogy Béla postás levelet hozott?
Aztán jöttek a nyarak. Magunkat láttam az unokatestvéreimmel, ahogy végigrohanunk az udvaron, eltűnünk valahol, majd máshol bukkanunk elő. Egyik nyár belecsúszott a másikba, hol kisebbek voltunk, hol nagyobbak, de mintha ugyanaz az egyetlen hosszú vakáció tartott volna éveken keresztül. Láttam magamat nagybátyám mellett dolgozni az udvaron és a kertben is. Mindig akadt tennivaló: ásni, kapálni, metszeni, cipelni, rendbe rakni valamit. Az egyik képben még ügyetlen kisgyerek voltam mellette, a másikban már nagyobb fiú. Nagybátyám arca változott, a mozdulatai alig; munka közben nem kellett sokat beszélni, egy kézmozdulatból lehetett tudni, mit kell odavinni, mit megfogni, mit megtartani.
Egy alkalommal pedig nyár volt körülöttem, a 17.-ben azonban tél. A párás ablak mögött emberek mozogtak, az udvaron felszállt a forró víz gőze, férfihangok és nevetés keveredett a hideg reggellel. Egy üveg járt kézről kézre, a konyhában hagyma pirult, készült a hurka, kenyeret vágtak. Disznóölés volt.
Ismertem ezeket a napokat. Hajnalban kezdődtek, és mire a falu igazán felébredt, nálunk már órák óta zajlott az élet. A hideg udvar és a meleg konyha között nyílt-csukódott az ajtó, mindenki tudta a dolgát, vagy legalábbis úgy tett, mintha tudná. A munka középpontjában Szalai Kari állt, Irénke férje. Irénke anyám unokatestvére volt, így ők magától értetődően tartoztak ezekhez a téli családi napokhoz. Kari volt a böllér; biztos kézzel dolgozott, a többiek hozzá igazodtak, és ha szólt, hogy ezt fogják meg, azt vigyék oda, nem kellett másodszor mondania. Irénke hol a konyhában tűnt fel, hol az udvaron, a fiaik, Zoli és Karcsi pedig napközben csak időnként kerültek elő, aztán megint eltűntek valamerre.
Estére azonban mindenki előkerült, mert a disznóölésnek nem a munka volt az utolsó jelenete, hanem a vacsora. Addigra az udvar elcsendesedett, bent meleg volt, az ablak bepárásodott, az asztal körül összeszorult a család. Előkerült, ami aznap készült, kenyeret vágtak mellé, poharak teltek, és ami hajnalban még fáradságos munka volt, estére már történetté változott. Kari sem böllérként ült többé az asztalnál, hanem Irénke férjeként, Zoli és Karcsi apjaként, a család egyik tagjaként. Ott volt anyám, a bátyja és a nővére, nagyanyám, a szüleim, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek és azok a távolabbi rokonok, akikről gyerekként sokszor azt sem tudtam pontosan, milyen ágon tartoznak hozzánk.
A 17.-ben azonban ez a vacsora sem maradt egyetlen évben. Kari egyszer fiatalabb volt, máskor idősebb, Irénke arca is változott, Zoli és Karcsi pedig az egyik képben még fiúként ültek az asztalnál, egy másikban már felnőtt férfiak voltak. Zoli arcán egy pillanatra mintha annak az embernek a vonásait is láttam volna, aki ma már maga is nagyapa. Ezt 1982-ben természetesen nem tudhattam. Anyám egyszer lányként ment át mögöttük, aztán asszonyként ült az asztalnál, nagyanyám pedig hol fiatalabban, hol egyre hajlottabb háttal hordta be, ami még hiányzott, mintha nélküle egyetlen disznótoros vacsora sem kezdődhetne el igazán.
Egyszer csak nagyapám is belépett közéjük, fiatalon, bajuszosan, jókedvűen, pedig tudtam, hogy már meghalt. A következő képben nem volt ott, a hely, ahol az imént állt, üres maradt, a többiek azonban tovább beszélgettek, ettek, nevettek. Akkor értettem meg, hogy nem egyetlen disznóölést nézek. A telek csúsztak egymásra, ugyanaz az asztal húzódott végig éveken és évtizedeken, emberek ültek le mellé, megöregedtek, gyerekekből felnőttek, valaki az egyik évben még ott nevetett, egy másikban már üresen maradt utána a hely. A tükör mégsem tett különbséget közöttük. Mintha számára nem létezett volna az, hogy volt, van és lesz. Csak az, hogy hozzám tartozik.
Néha azonban a 17. semmit sem mutatott, csak az üres házat, és különös módon ezektől a képektől féltem a legjobban. Ugyanaz a tisztaszoba volt előttem, ugyanazok a gerendák, ugyanaz az ablak és hajópadló, de senki nem járt benne. Nem hallatszott nagyanyám lépte, nem nyílt a kiskapu, Marika néni nem érkezett, Béla nem hozott levelet, nem szaladtunk át az udvaron az unokatestvéreimmel, nagybátyám nem dolgozott a kertben, nagyapám nem nevetett. Csak a fény mozdult lassan a padlón.
Az orosz tanknál, a téeszszervezőknél, még nagyapám halálos ágyánál is jobban nyugtalanított ez a csönd, mert nem tudtam, mikor van. Lehetett valamikor régen, mielőtt a családunk odakerült, de lehetett később is, egy olyan időben, amely számomra még nem következett el. A 17. nem írt évszámot a képei alá, én pedig egy idő után már azt sem tudtam, múltba vagy jövőbe nézek-e.
1982 nyara végül elmúlt. Jöttek még adorjánházi nyarak, a tükör is ott maradt, én azonban nőttem. Nyolcadikos koromra már ritkábban álltam a fekete szárnyak közé. Más dolgok kezdtek érdekelni, és amit tizenkét évesen titoknak éreztem, arról lassan magam is elhittem, hogy talán csak gyerekjáték volt, amelyet az emlékezet színezett ki. A 17. tükörkép visszahúzódott valahová azok közé a gyerekkori dolgok közé, amelyekről felnőttként már nem tudjuk eldönteni, valóban megtörténtek-e, vagy csak olyan sokszor gondoltunk rájuk, hogy végül emlékké váltak.
Aztán eltelt több mint húsz év. 2004-ben meghalt nagyanyám, és amikor később rendeztük a házat, beléptem a tisztaszobába. Dobozok álltak a hajópadlón, a késő délelőtti fény ferdén esett be az ablakon, én pedig egyszer csak megálltam az ajtóban, mert tudtam, hogy ezt már láttam. Nem hasonló szobát, nem hasonló fényt, hanem pontosan ezt a pillanatot, huszonkét évvel korábban, a 17. tükörképben.
A házat 2005 vagy 2006 táján eladtuk. Hogy a fekete tükörrel mi történt, nem tudom biztosan. Talán ott maradt, talán valaki elvitte, talán már nem is létezik. Sokáig mégis azt gondoltam, hogy ha 1982-ben valóban történt valami, annak a tükör volt az oka. Évtizedekkel később a Mátrix ébresztette fel bennem újra a régi bizonytalanságot, hogy hol ér véget a valódi és hol kezdődik a másolat, az Interstellar után pedig már az idő kezdett foglalkoztatni. Mi van, ha a tegnap, a most és a holnap csak számunkra következik egymás után? Mi van, ha attól, hogy mi elhagyunk egy pillanatot, az még nem szűnik meg létezni?
Utánaolvastam a térnek, az időnek, a fénynek, még számolni is próbáltam. Nem jött ki. A fény túl gyors, a tisztaszoba túl kicsi; tizenhét visszaverődés időbeli eltérése olyan parányi lenne, hogy ember soha nem érzékelhetné. Talán azonban mindvégig rossz kérdést tettem fel. Lehet, hogy a tükrök nem létrehozták a jelenséget, csak láthatóvá tették. Talán a két megfelelő szögben egymás felé fordított oldalsó tükör, a középső tükör és a köztük álló ember egyetlen pillanatra olyan geometriai helyzetet hozott létre, amelyben nemcsak a fény fordult vissza önmagába, hanem az idő is.
Csakhogy még ez sem magyarázta meg, miért éppen ezeket a képeket láttam. Ha valóban rés nyílt valahol a téridőn, miért nem idegen városokat, történelmi alakokat vagy valami távoli jövőt mutatott? Miért anyámat masnis kislányként, nagyapám gazdaságát, a tankot a kapuban, a téeszszervezőket és nagyapám halálos ágyát? Miért Marika nénit, aki átjött a szomszédból, Bélát, aki meghozta a postát, az unokatestvéreimmel töltött nyarakat, a nagybátyámmal végzett munkát, Szalai Karit, Irénkét, Zolit és Karcsit, a disznóöléseket és az esti vacsorákat?
Sok év kellett hozzá, hogy megértsem: talán már maga a kérdés is hibás volt. Miért volna az orosz tank fontosabb Béla postás biciklijénél csak azért, mert az egyikből történelem lett, a másikból pedig nem? A történelem könyvekbe rendezi az időt, évszámokat ír mellé, háborúkról, rendszerekről és változásokról beszél, az ember élete azonban nem így marad meg. Abban ugyanúgy helye van annak a délelőttnek, amikor tank állt a kapuban, mint annak, amikor ugyanazon a kapun Béla belépett nagyanyám nyugdíjával. Ugyanott Marika néni átjött beszélgetni, mi kiszaladtunk az unokatestvéreimmel, Szalai Kari téli hajnalon munkához látott, nagybátyámmal pedig valamelyik nyáron dolgoztunk a kertben. A kapu mindig ugyanaz volt. Mi változtunk mögötte.
Talán ezért mutatta olyan sokszor az üres házat is. Mire felnőttként visszagondoltam rá, már nem egyszerűen félelmetesnek láttam azt az ürességet, hanem mindannak a másik oldalát, amit korábban mutatott. A nagy gazdaság élt, aztán megváltozott. Rendszerek jöttek, tank állt a kapuban, emberek papírokkal érkeztek. Nagyapám fiatalon dolgozott az udvaron, majd 1979 kora tavaszán egy ágyban feküdt. Nagyanyám hajlott háttal még hosszú éveken át vitte tovább a ház rendjét. Marika néni benyitott, Béla meghozta a levelet és a nyugdíjat, Szalai Kari dolgozott az udvaron, Irénke a konyha és az udvar között járt, Zoli és Karcsi estére leültek a többiekkel az asztalhoz, mi pedig végigrohantunk azon a világon, amelyről eszünkbe sem jutott, hogy egyszer véget érhet. Aztán egyikünk a másik után kiment a képből, a ház pedig ott maradt.
És ekkor kezdtem sejteni, hogy talán a 17. sem egyszerűen a ház múltját mutatta. Valami sokkal személyesebbet láttam benne: a saját időmet. Csakhogy egy ember saját ideje nem a születésével kezdődik. Benne van az anyja, amikor még masnis kislány, a nagyapja, amikor fiatal, erős, bajuszos gazda, és az a kora tavaszi nap is, amikor ugyanaz az ember már a halálos ágyán fekszik. Benne vannak a szülők, a nagyszülők, anyám testvérei, a nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek, Irénke és Kari, Zoli és Karcsi, de még azok is, akik nem rokonok, csak egyszerűen hozzátartoztak ahhoz a világhoz. Marika néni és Béla postás éppen úgy része lett annak az időnek, amelyből én lettem, mint a családi vacsorák, a kerti munkák vagy az udvaron töltött végtelen nyarak.
Talán a 17. ezért nem tett különbséget nagy és jelentéktelen pillanat között. Nem a történelmet mutatta, és nem is valamiféle családfát. Azt mutatta, ami hozzám tartozott. Mindazt, amiből egy ember élete úgy épül fel, hogy közben a legtöbb darabjáról észre sem veszi, milyen fontos.
Sokáig azt hittem, ezzel meg is értettem, amit lehetett. Aztán néhány hete egy közönséges tükör előtt álltam. Késő délelőtt volt, és ahogy belenéztem, egyetlen pillanatra eltűnt mögülem a jelen. Gerendás mennyezetet láttam, hajópadlót, ferdén beeső nyári fényt és a két fekete tükörszárnyat. Közöttük egy tizenkét éves fiú állt.
Én voltam, 1982-ben.
Nem emléknek látszott. A fiú ugyanis engem nézett.
Akkor jutott eszembe valami, amit több mint negyven évre eltemetett bennem az idő. Azon a nyáron egyszer egy idősebb férfit láttam a 17.-ben. Nem ismertem az arcát, mégis zavaróan ismerősnek tűnt, és sokáig csak néztük egymást. Aztán ő lassan felemelte a jobb kezét, én azonban nem mozdultam.
Most ugyanazt a fiút láttam magam előtt.
Lassan felemeltem a jobb kezemet.
Ő mozdulatlan maradt, és abban a pillanatban, amikor megláttam a félelmet az arcán, visszakaptam egy több mint negyvenéves érzést. Pontosan tudtam, mit érez. Én voltam az a gyerek, aki 1982 nyarán azt látta, hogy a 17. tükörkép felemeli a kezét, miközben ő maga nem mozdul.
Most pedig én voltam a 17.
Nem tudom, meddig állhattunk így egymással szemben. Talán csak egyetlen másodpercig, talán sokkal tovább. Azt sem tudtam már, melyikünk néz a tükörbe, és melyikünk a tükörkép. A fiú mögött közben lassan megmozdult a mélység, és a régi képek úgy kezdtek egymásba folyni, ahogyan azon a nyáron. A masnis kislány átfutott a szobán, nagyapám fiatalon dolgozott a gazdaságban, aztán tank állt a kapuban, férfiak hajoltak papírok fölé, ő pedig már a halálos ágyán feküdt. A következő pillanatban ismét fiatal volt, bajusza alatt nevetett valamin egy téli udvaron. Nagyanyám hajlott háttal ment át a konyhán, Marika néni benyitott, Béla postás megérkezett, Szalai Kari az udvaron dolgozott, majd már Irénke mellett ült az esti asztalnál. Zoli és Karcsi még fiúk voltak, aztán férfiakká váltak, Zoli arcában pedig már ott volt a nagyapa. Az unokatestvéreim átszaladtak az udvaron, nagybátyám a kertben dolgozott, mellette pedig ott volt egy fiú, hol kisebben, hol nagyobban, és mindig én voltam.
Nem egymás után láttam őket. Ez volt az igazán különös. Nem úgy következtek, ahogyan az emlékeink szoktak, egyik kép a másik után, hanem egyszerre voltak jelen, mintha mindaz, amit évtizedeknek nevezünk, egyetlen hatalmas pillanat különböző rétege volna. Közöttük újra és újra felvillant az üres ház is, de már nem féltem tőle úgy, mint gyerekként. Az üresség most nem a hiányt jelentette, hanem azt a csendet, amelyben minden korábbi hang valamiképpen még ott maradt.
A tükrök mélyén ekkor egy nagyon öreg férfit pillantottam meg. Sokkal idősebb volt nálam, mégis rögtön felismertem, nem az arcáról, hanem a szeméről. Ugyanúgy nézett rám, ahogyan én a tizenkét éves fiúra, és ahogyan az a fiú nézett rám 1982-ből. Az öregember lassan felemelte a jobb kezét. Szinte ugyanabban a pillanatban én is mozdultam, és valahol a tükrök másik végén a tizenkét éves fiú keze is elindult fölfelé.
Három különböző életkor, három különböző idő, és mégis ugyanaz a mozdulat.
Akkor értettem meg, hogy 1982 sem volt kezdet, ahogyan az a pillanat sem lehetett vég. Talán az élet csak azért látszik egyenes vonalnak, mert mi egyetlen irányban tudunk végigmenni rajta. Megszületünk, növünk, megöregszünk, közben elveszítünk embereket, házakat, nyarakat, egész világokat, és azt mondjuk rájuk, hogy elmúltak. A 17. azonban valami mást mutatott. Ott nagyapám egyszerre volt fiatal gazda, a téli udvaron nevető férfi és az ember, aki 1979 kora tavaszán még utoljára lélegzett. Anyám egyszerre volt masnis kislány és az asszony, akit ismertem. Zoli egyszerre volt a disznóöléseken fel-felbukkanó fiú és a férfi, aki ma már maga is nagyapa. Én pedig egyszerre álltam a tisztaszobában tizenkét évesen, a jelenben a tükör előtt és valahol messze előttem öregemberként.
Eszembe jutott az adorjánházi kapu is. Egyszer orosz tank állt előtte, máskor Béla postás biciklije. Marika néni átlépett rajta a szomszédból, rokonok érkeztek a disznótorra, mi pedig az unokatestvéreimmel ki-be szaladgáltunk rajta, mintha mindig nyár lenne, és mindig volna még időnk. Most már egyik pillanatot sem éreztem fontosabbnak a másiknál. Mind megtörtént, és ha a 17.-nek igaza volt, akkor talán egyik sem tűnt el egészen.
A kép lassan halványodni kezdett. A tisztaszoba gerendái elmosódtak, nagyanyám eltűnt a konyhaajtóban, nagyapám alakja beleolvadt a téli udvar párájába, Marika néni mögött becsukódott a kapu, Béla továbbindult, az unokatestvéreim kiszaladtak a látómezőből. Az öregember is eltűnt valahol a tükrök mélyén, végül már csak a tizenkét éves fiú maradt velem szemben.
Láttam, hogy két kezével fogja a fekete tükörszárnyakat.
Aztán lassan szétnyitotta őket.
A végtelen összecsukódott.
Ott maradtam a saját tükröm előtt, egyedül, de már nem ugyanazzal az érzéssel, mint gyerekként. Akkor azt hittem, amikor magamra hajtom a két fekete tükörszárnyat, megsokszorozom önmagamat. Azt hittem, azért látok annyi alakot, mert a tükrök egyetlen gyerekből végtelen sokat csinálnak.
Megszámlálhatatlan sokaságban lettem.
Több mint negyven év kellett hozzá, hogy megértsem: talán éppen fordítva történt. Nem én sokszorozódtam meg azon a késő délelőttön. Egy pillanatra egyszerűen megláttam mindazokat, akikből lettem, azokat, akik velem voltak, azokat, akik előttem jártak, és talán azokat is, akik utánam következnek.
Azt hittem, egyedül állok a tükör előtt.
Pedig soha nem voltam egyedül.
Mi voltunk.
Author: Rásky Miklós
Rásky Miklós László – református lelkész, újságíró és környezetvédelmi szakember 1970-ben születtem. A Bakony lankái, a Balaton hullámai, a Vértes és a Gerecse ölelésében élek, de egyaránt otthonosan mozgok Prágában, Kalotaszegen és Székelyföldön. Ezek a tájak adják történeteim ritmusát és csendjét. Református lelkészként kezdtem, később újságíróként és környezetvédelmi szakemberként dolgoztam – ma szabadúszó íróként próbálom összekapcsolni az embert, a természetet és a történetet. Az irodalom szeretetét, hol tudatosan, hol észrevétlenül, édesapámtól és a veszprémi Lovassy László Gimnáziumból hozom magammal – egykori osztályfőnökömnek, Dr. Kovács Gábor Zoltánnak (írói nevén Brassai Zoltán) köszönhetem, hogy megtanultam figyelni a történetek lélegzetét. Nős vagyok, feleségem óvodapedagógus és szaktanácsadó, aki szintén az irodalom elkötelezettje. Négy gyermekem van – ők tanítanak nap mint nap figyelni, rácsodálkozni és újra értelmezni a világot. Hiszem, hogy az élet tele van hrabali pillanatokkal: amikor a komolyság és a derű egyszerre ülnek le egy asztalhoz, és mindketten rendelnek egy korsót pilsenit. Szeretem, ha a történet kicsit kilóg a valóságból, mint egy kabátgomb a kabáton – mert ott kezdődik a varázs. A zajos világban keresem azt a pillanatot, amikor a csönd is elmosolyodik. Írásaimban a rövid, olykor örkényi abszurd pillanatok vonzanak: amikor a hétköznap hirtelen elbillen, és a csattanó mögül kibukkan az emberi...