Ki tudja hányadszor állt már ott. Szívből örült az oly jól ismert csodaszép tájnak. A hely szinte mindig lenyűgözte, elbűvölte, békével töltötte el. Szeretett ott lenni és úgy hitte, valamely életében már járt ott, vagy ha még nem, akkor járni fog.
Kék ég feszült a szépséges, lágy dombos rész fölött. A fák levelein aranyló napfény ragyogott, játszott. Ahogy a legmagasabb dombon elhelyezkedve végig nézte a tájat, egyforma, igényesen kialakított házacskákat látott, melyek nem igazán szabályosan épülve szóródtak szét. A fű, a fák és bokrok soha nem látott zöldben és még tisztább, szebb napfényes ragyogásban fürödtek. A dombos rész aljában egy hosszú vizes rész terült el. Érdekes módon nem látta ennek egy partvonalát sem, pedig tudta, hogy a víz közepén egy kis sziget található.
A vízen lévő szigetre egy vámot tartalmazó, több pontos rendszerrel bíró út vezetett. Különös, hogy a szigetre történő átjutás sosem okozott túl nagy örömöt neki. Érdekes, hogy szinte mindig a férfival kelt át ezen. Már ha sikerült átkelniük. Ám az egész terület láttán euforikus öröm töltötte el a lelkét. Meleg, otthonérzete támadt, valahányszor csak erre járt.
Egy alkalommal a domboldalon található padok egyikén ücsörgött, amikor váratlanul árnyék vetült fölé. Szívének oly régóta kedves férfi barátja állt meg mellette.
Arcán pajkos, cinkos mosoly játszott, melybe némi zavar is vegyült. Kezeit zsebre tette, de még így sem tudta leplezni mérhetetlen kínját. Erőt vett magán és odaszólt a nőnek:
– Emlékszel, amikor pár héttel ezelőtt közölted velem, hogy én tetszettem neked és nem az, akivel örök életünkben húztunk, húztalak? S ha ez nem volna elég, még megtetézted, hogy ez az érzés több mint tíz éve él benned.
A nő ráemelte szemeit és azt mondta:
– Persze hogy emlékszem. Miért hoztad ezt most újra fel, talán meglepődtél? Pedig nincs ebben semmi kivetni való. Még akkor sem, ha te több éve kapcsolatban élsz és gyereketek is van már.
Jó időn át voltak így, szótlanul csendben. Mindketten próbálták megemészteni ezt az új információt. A nő picit elégedetten, a férfi pedig kétségek közt vergődve burkolózott magába. Amiben szavak nélkül is biztosak voltak, hogy egyik sem akart a másiktól semmi komoly dolgot. Mindkettőjük életében voltak e nélkül is bonyodalmak.
A férfi a maga egyszerűségével csak nézte a nőt és nem értette, az miképpen képes ilyen helyzetben is megőrizni a nyugalmát. Régről ismerték egymást. Mondhatni barátok is voltak egymás számára. Mégis meglepődött, amikor a nő kinyilvánította neki a tetszését. Azóta sem tudta magát ezen az új, váratlan vallomáson túltenni. Folyamatosan ezen és a nőn jártak a gondolatai. Szégyen vagy sem, de még otthon, párja és kislánya társaságában sem tudott tőle szabadulni. Nehezen ismerte el maga előtt is, hogy enni, aludni sem bírt, mivel folyton a nőre és gondolt.
Csak nézte a szépséges vidéket, majd a nőt. Azon gondolkodott, hogy az mit szólna, ha ő itt és most megcsókolná. Régóta szerette volna a nő telt ajkait megízlelni. Kíváncsi volt, vajon a szenvedélyes, szabadgondolkodású, okos, jó humorú, nagy igazságérzettel rendelkező nő milyen módon csókol.
A nő fejét a padon nyugtatva, szemeit becsukva élvezte az előtte elterülő szépségeket, a nyugalmat, a férfi társaságát. Így észre sem vette annak közeledését. Épp szóra nyitotta volna száját, amikor a férfi teljesen váratlanul lecsapott a régről áhított ajkakra. A nőt is meglepte a csók, de pár másodperc múlva már viszonozta azt. Sok év vágyódása és kíváncsisága csapódott össze. Egyikőjük sem tudta, hogy ez a pár másodperces kis momentum három éves lobogást, gyötrődést fog adni nekik.
Author: Szekeres Henriett
Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...
