Színről színre
Körülbelül hét éve történt. Valami monoton háztartási munkát végeztem, ám a szokásostól eltérően teljesen üres volt az agyam. Nem szerveztem semmit, semmin nem gondolkodtam. Visszanézve tudom, hogy különös kegyelmi pillanat volt ez. Olyan, mint amit egykor gyermekként egy romos, gótikus harangtorony rózsaablakának töredezett ívét csodálva éreztem, miközben valamiképp megszűnt az idő körülöttem. Mintha kinyíltak volna számomra az egek, a torony alól az elúszó felhőket bámulva egyszer és mindenkorra megértettem, hogy idő nincs.
Ma is tisztán emlékszem a helyre, ahol hét éve azon a napon a lakásban álltam. Talán az egyhangú munka vagy a fáradtság tette, hogy hirtelen, minden racionálisnak mondható előzmény nélkül felszakadt tudatom lefedett kútjának teteje, és – mint egy villámcsapás – belém hasított egy örökre elsüllyedtnek vélt emlék.
Gyerek voltam, úgy lehet, még iskolába se jártam, amikor valamelyikünk beleejtette a kondli fedelét a kútba. Megpróbáltuk kiszedni. Először az üres, szürke bádogvödörrel lökdöstük, sikertelenül. Aztán hosszú kötélen valami kampót engedtünk le a vízig. Apám gyorsan kihozta csorba borotválkozótükrét az udvarra, hogy a nap sugarait a kút mélyére juttassa.
Mikor a fénnyalábban, a kút mélyén csillogó vízben megpillantottuk a kondlitetőt, izgatottan kiabálni kezdtünk, hadonásztunk, egymást lökdöstük a kút pereme körül. Ám végül mégsem sikerült a fészerben talált, rozsdás vasmacskát beleakasztanunk sem a fedél fülébe, sem az oldalába, bármennyire is igyekeztünk.
Azóta is őrzi a kút.
A semmiből drámai hirtelenséggel felvillanó emlék valósággal megdöbbentett. Mennyi hasonló, látszólag örökre elmerült történetet őrizhet a tudatom – suttogtam megrendülten. Ez mind én vagyok. Aztán arra gondoltam, hogy ez már valószínűleg a küszöbön álló öregség első, fiziológiai jele. Azelőtt sosem érzett, súlyosan nehéz, ólmos fáradtság borított el. Megálltam a munkában, s egy kicsit leültem.
Soha életemben nem harcoltam semmivel – gondoltam.
Az idővel sem fogok.
Nincs nagyobb esztelenség, mint harcolni az idővel.
Nincs nagyobb gyávaság, mint félni tőle.
Mutasd mélyedet, kút – hajoltam a káva fölé arcomat keresve az alant felcsillanó, homályos vízben. Beszélj!
Author: Gál Mária
Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.