Gondolatban elmélyedek a mában, aminek részese vagy.
Valahol valamikor a lelkek találkozásakor megíródott egy végtelen mese. A Mese, mely holnapról holnapra ráébreszt arra az igazi valóságra, amibe beleburkolózunk minden reggel, s eltemetkezünk minden este. Mert jó benne élni… mert jó élni annak a tudatnak, hogy holnap újra itt leszel, hogy mellettem állsz akkor is, mint árnyék, mikor vihar csap fel a fejem felett… nem tudsz róla, mert hallgatok erről, mint a sír. Mert nem az a leglényegesebb momentuma a pillanatnak, hogy szenvedjek a ma kétségei felett. Hanem az a legszebb az időben, hogy elfeledhetem, mily kegyetlen s önző világ vesz körül.
Köszönettel tartozom neked, lelkes barát! Ki megmutatod erejét annak a hitnek, ami elveszett a jelen kor homályában. Valahol cseppnyi nyoma maradt, melybe belekapaszkodva újra és újra élhetjük azt a történetet, mely nekünk íródott egykoron. Mert ennek is nyoma van valahol a múlt s a jövő romjai között. Mert leomlottak a falak, melyek védték eme csodát is a látomástól. Részese vagy annak a térképnek, mely utakat köt össze, végtelen hosszúnak tűnő sorok között vezetve. Egyszer találkozunk a messze tűnő út porában botorkálva. S akkor tedd meg azt, hogy nem haladsz el mellettem vakon, hogy elveszetten bolyongjak a helyes utat kutatva. Tedd meg, hogy megfogod a kezem, hogy tudjam, nem ábrándja vagy egy lélektelen világnak. Mert találkozunk, az út egy határtalan csoda.
Gondolatban messze járunk… lesz, ki folytassa a megkezdett történetet. A fába vésett jeleket eltakarja a homály. Mi emlékezni fogunk rá, hogy akkor, ott mily lavina indult el… végtelen görgeteg. Feldobom a labdát, kedves barát, s tovább repül… benned, de nem veled!
Author: Szatmári Andrea
Szatmári Andrea vagyok. Miskolcon születtem, iskoláimat is itt végeztem. Egyetemi éveim alatt kerültem igazán közel az íráshoz, melynek szeretete azóta is bennem él. Három antológiában jelenhettek meg verseim, amik örök emléket jelentenek. Úgy hiszem, egy közösség tagjának lenni mindig óriási feladat. Valahol talán mindig bennünk van az a bizonyos megfelelési kényszer. Az a lenni valaki kérdése, hogy nem csak egy porszem vagy a milliárdnyi homokszem között, hanem lényegesen előbbre való. Hogy itt lehetek, számomra ez nem jelent versenyt, de óriási megtiszteltetést mindenekelőtt. Mert soha nem lehettem egy olyan csoport, bár inkább lelkes közösség része, ahol mindenkinek ugyanaz fontos: igazából önmaga lenni, igazából azt mutatni, ami önmaga lehet, ami számára a legfontosabb. Számomra az írás egyszersmind önmegvalósítás, az Én felismerése, valamint óriási gyógyulási folyamathoz járul hozzá, mind a magam, mind a családom női tagjainak részéről. Nagy feladat ez, azt kell mondanom. Mindemellett óriási büszkeség, mert rengeteg pozitív visszajelzést kapok, és talán most, hosszú idő elteltével érezhetem, hogy az irány jó. Köszönöm az Irodalmi Rádió közösségének, hogy befogadott, hogy méltónak talált arra, hogy ennek a közösségnek a részese lehessek. Nagy becsben tartom ezt a lehetőséget, és egy kezdetnek is, mely hatalmas fordulópont az életemben. Remélem hogy sok feledhetetlen pillanat vár ránk!