Volt egyszer egy mókus, akit az erdőben élő állatok Barkának neveztek el, mert a bundája éppoly selymes és fényes volt, mint az igazi barkavirág.
Ez a kismókus az erdő közepén, egy jól megtermett fa ágának csúcsán font magának lakályos gallyfészket, ahol biztonságosan töltötte az éjszakáit, a fa odvát pedig telehordta mindenféle mókusnak való finomsággal. Volt abban dió, mogyoró, meg sokféle bogyó, hogyha majd a hótakaró mindent befed, amit az erdő egy mókusnak adni tud, legyen élelme egészen tavaszig.
Így is történt volna, ha Barka mókus nem olyan falánk! Még a tél első hava sem hullott le az erdőre, mikor karácsony előestélyén hiába is kotorászott az odúja aljában élelem után, nem talált már benne egyebet, mint néhány szem törött diót.
Rögtön elszállt a jókedve, mert tudta jól, hogy másnap nem ugrabugrálhat gondtalanul az ágakon, és nem kergetőzhet a fák törzsén sem a többi mókussal. Útra kell indulnia, hogy újra feltöltse az odúját, mielőtt beköszönt a zord idő. Azt is tudta, hogy mogyorót, meg diót nem talál magának, mert annak minden egyes szemét összeszedték idejében a többi mókussal, akiknek az odúja tele is van most roskadásig vele, bogyó, meg, ha akad is néhány bokron, mind elfagyhatott már.
Volt azonban a szomszédságában lévő fenyőerdőn túl egy tölgyes, ezért arra gondolt, hogy ott próbál szerencsét, mert biztos akad még a földön egy zsáknyi makk, ha az nem is olyan ízletes étek, mint a dió vagy a mogyoró. Reggel a vállára is dobott egy üres zsákot, és elindult.
Hamar megérkezett a tölgyes erdőbe, ahol a földre hullott, zúzmarás levelek alatt addig kutatott, míg valóban össze tudott szedni egy zsákra való makkot, amivel boldogan indult hazafelé.
Amikor újra a fenyves széléhez ért, furcsa zajok ütötték meg a fülét. Gyorsan felfutott egy magasabb fenyőre, a makkokkal teli zsákját az egyik ágára akasztotta, és a hang irányába fordította a fejét.
Favágókat látott, nagy elektromos fűrészekkel. Azoknak a hangját hallotta! Nagy zaj közepette döntötték a terebélyes fenyőket a földre, a madarak meg ijedten cikáztak felettük, rémületükben azt sem tudták, merre szálljanak.
A mókusnak még a lélegzete is elállt egy pillanatra, és a szíve a torkában dobogott. Remegve lapult a fenyő törzséhez, mert azt is látta, hogy a favágó csapat egyre közelebb ér ahhoz a fához, ahol megbújt. Félelmében majdnem le is esett az ágról!
Hanem akkor hirtelen egy másik érzés kerítette hatalmába. Letépett mérgében egy tobozt a fenyőről, és megcélozta vele az egyik favágót. A favágó felnézett a fenyőfára, és a magasba emelt ujjával Barkára mutatott.
– Nini! Egy mókus! – kiáltott fel vidáman, és közben a mókushoz legközelebbi fa törzsét kezdte nagy robajjal fűrészelni.
Barka újra kétségbe esett, és ijedtében egyik ágról a másikra ugrabugrált. Azt sem tudta, hogy mitévő legyen, amikor hirtelen eszébe jutott a zsák. Gyorsan kibontotta a száját, és marokszámra szórta, hajigálta belőle a makkokat a favágókra.
Milyen harcias kis mókus! – szólt nevetve az egyik, ahogy a feje tetején koppant néhány makk. – Hogy védi a fenyőt! – vihogott a másik. Tudjátok mit? Hagyjuk meg azt az egyet neki – legyintett a harmadik.
Azzal a kivágott fenyőket teherautóra halmozták, és már ott sem voltak, csak a kopárság maradt utánuk.
Mikor Barka újra egyedül maradt, akkor jutott csak eszébe, hogy eddig a nagyra nőtt fenyők segítségével tájékozódott. Most, hogy egy szál sem maradt azokból, nem tudta, hogyan talál majd haza. Kezdett már sötétedni is, ezért úgy gondolta, legjobb lesz, ha ott éjszakázik a fenyőn, és másnap indul el a megmaradt fél zsáknyi makkal. Majd csak valahogy hazatalál.
Ahogy ezt kigondolta, elszállt felette huhogva egy bagoly.
– Jaj nekem! Nehogy észrevegyen és elvigyen! – kuporodott össze félelmében.
Milyen jó lenne most otthon a kényelmes, meleg fészkemben – gondolta, és elpityeregte magát.
Ahogy teltek, múltak az órák, egyre sötétebb és hidegebb lett, majd a hó is nagy pelyhekben hullani kezdett, ami befedte a fenyő ágait meg a mókus bundáját. Még a szempilláján is megakadt egy pihe!
A kismókus szipogva seperte le magáról a havat, majd a dús prémű farkincáját a hátára borította, hogy egy kicsit felmelegedjen tőle.
Halkan sírt, mégis meghallotta a Hold az égen.
– Ki sírdogál odalent? – érdeklődött a mellette ragyogó csillagoktól, és arcát a Föld felé fordította, de úgysem látott sokat, mert régóta szemüvegre lett volna már szüksége.
A kis csillagok is hunyorogva pislogtak a sűrű hóesésben, míg meglátták a fenyves helyén a pusztaságot, és annak szélén a fenyőt.
– Egy mókus! – csilingelték kórusban a csillagok.
– Miért sír? – kérdezte a Hold, és hogy jobban hallja a választ a csillagok nagy zenebonájában, tenyeréből tölcsért formált a füle köré.
– Mert fél egyedül, és fázik! – csengték-bongták mindahányan.
Az öreg Hold egy ideig gondterhelten nézett maga elé, majd így szólt a csillagokhoz:
– Világítsátok meg a fényetekkel azt a fenyőt! Melegítsétek fel vele a mókust! Induljatok szaporán!
Így történt, hogy akkor éjjel, Barka mókus fenyőjének minden ágán ragyogott egy csillag, míg ő megnyugodva, békésen aludt.
Author: Pataky Tünde
Pataky Tünde az Irodalmi Rádió szerzője. 2016-ban a United kiadó gondozásában került kiadásra Pamacs mesék című mesekönyvem. 2017-től a tollal.hu oldalán jelentek meg írásaim. A Magyar Irodalmi Ház 2018-ban megjelentetett Zűrhajó című mesekönyvében olvasható a Játéknyuszi című mesém. A „100 szóban Budapest 2018” pályázatra írt Pesti hölgyek című írásom a legjobb 12 történet közé választották, ezért a Cafe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál rendezvényén illusztrálva került kiállításra, és a legjobb 100 írásból szerkesztett zsebkönyvben is olvasható. 2018-tól az Irodalmi Rádió számos kötetében jelentek meg írásaim. 2024-ben az Irodalmi Rádió kiadásában jelent meg Mormogó című mesekönyvem, melyet a Líra könyvesboltok értékesítenek. 2024-től néhány mesém olvasható a meskete.hu oldalán is. Az írással megtaláltam legkedvesebb szabadidős tevékenységem.
