Fénycsípte füvek s kiszáradt napraforgók dús oázisa. Szélmarta sziklán sárgára száradt moha fény-fátylat perzsel. Nádas-napos víz felszínére lepke száll, rőt lángra lobban. Aranyhíd fénye nyújtózik
„ringat lassan, tengerlilán…” Álom-nektár beülök közétek, édes, kis füzérek, lila virágok, s nem igazán költőien mondva: rehabilitálódom. körülöttem dús zümmögés és dongás, szapora rebbenések,
Vár a nyár Vártam egy szóra: A vakációra, A kalandozóra, A bolondozóra. Vártam a jóra, És eljött az óra! Majd délben kelek
Pipacs a mező, pipacs a rét, pipacs a szív, pipacs a lét. Pipacsban bomlik virága a nyárnak, pipacsul piroslik lelke a határnak. Napsugár villan tűzpiros
PCSOLINSZKY KITTY ARS POETICA Madárnak születtem… Olyasfajtának, ki nem üldözi a dögöket, Irtózik megtenni a felesleges köröket. Nem, én nem volnék keselyű, Miért áldozzam
Pipacs sarjadt a fű között, piros ruhába öltözött. Vígan nézik a kislányok, párok járják a néptáncot. A virágkötők alkotnak, illatos csodát álmodnak. Színes pompában az
Nézd, hogy ring a csípője a búzakalásznak, még a nap is szép aranyszemeire kacsint! Rekkenő a hőség, a homlok is gyöngyözik, s délibábos rónán ki
Egy kis páratánc. Könnyed nyárízű libbenés és gyerekvers is egyben. 🙂 PÁRATÁNC Egy szép derűs hajnalon, zöld erdőcskén, patakon, jött egy kicsiny páralány,
Gyűlölöm az életemet. Mondhatja bárki, hogy csak érzékeny vagyok, de ez nem igaz. Negativitásom nem az irreálisan nagy elvárásaimból eredeztethető, sokkal inkább abból, ami valójában
Pipacsszirmokat borzol a szellő, Hegyeknek ormán ömlik a fény. Izzik fent az ég, görbül remegőn, Lángnyelveket szór, s robban a tér. Esőistenhez fohászkodunk rég, Vihart
Lassan elköszön a nyár, Szél muzsikál fürtjeimen. Nézd, egy utolsót csókol, s mosoly bujkál szemeiben! Homlokomon bánat ül, de az is csak egy pillanat.
Újra itt vagy, perzselő Augusztus, hidd el, már oly nagyon vártalak. Diadalmas vagy és oly kíméletlen, és én mégis szívből áldalak. Izzó, tüzes ujjaiddal
Cirógatva ébresztett a napsugár, ablakomon halkan kopogott. Cseresznyefán, odakint a kiskertben kicsi rigó vígan locsogott. Sebesen szaladtam ki teraszomra, ezer színben, fényben lobogott. Pezsgett
Hirtelen mily sötét lett, s rémisztő csönd, fent az égi pusztán sikoltott a fény, fellegek felöntöttek a garatra, s kiszakadt a lúdbőrző ég. -Jő a
Hozzád szól fohászom aranyfényű égbolt, nézd, hogy reped a föld, csepp eső is rég volt! Szomjazik a mező, patak medre üres, ömlik a verejték,
Ó, Istenem Július, te forró, fülledt, lázas, és oly simogató, úgy szeretem az árnyad, a fényed, csábod keringőre hívogató! Tikkasztó e végtelen forróság, most
Nyáréjszakán, ha forrón rezdül a lélek, Odabólint rejtőző tücskök neszének. Csukott virágszirmokon mélázó bogár, Zümmögő kísértet, harmat cseppjére vár. Sarkig tárt ablakon a lázas képzelet
Zsibbadt végtagjaimon az izzadság lepereg, Beszűkült torkomon rút szárazság cövekel. Nem találom a helyem. Nem bírom sehol sem. Tüzesen tikkasztó hőáradat dermeszt meg. Sorvad
