Rólad egészen mást hittem Azt hittem a gyógyulást hozod Erre csak mégjobban tönkretettél S ismét könnyeim közt van az otthonom. Azt hittem arra tanítasz
Mintha a melankólia sötét virága belőlem nyílna ki, időtlenül, hiába tépem le, taposom el, gyökere a mélyben újra zsendül. Meggyötört szívem az élet alkonyi sugarán
Hazátlan, otthontalan lettem, Gyökerem kitépted… 20 év oda – Ó, hova lett a szerelem? Az örökkévalót ígérted… eddig tartott? És nincs kegyelem… Hosszú, szőke hajad
Szívem olyan, mint kettétört árbóc, mely pusztító viharba került, Körülötte a végtelen tenger, bár érez még, de reménytelenül. A lelkem próbál erőt gyűjteni, szívem támogatva
Elfáradt lelke Ezért most tollat ragad S papírra vet mindent Mi a szívét bántja. Mert a tolla a fegyvere Így küzd meg a gonosszal
Mondd, van értelme harcolni? Azt mondtad igen Kérdeztem, hogy kettőnknek valaha vége lesz? Azt válaszoltad sohasem. Ó, hogy meddig tudtad ecsetelni Hogy engem soha
Remélem olvasod ezt Hiszem, hogy eljut hozzád Ma is rengeteget gondolok rád S ami történt még mindig nagyon fáj. Egyszercsak jött az értesítés Az
Kecsegtettél szép szavaiddal Elhitettél velem mindent Azt mondtad szeretsz s, hogy hiányzom neked De mindebből semmi sem volt igaz. Bíztam benned, veled tényleg éreztem
Az éjszaka ránk borult, s a sötét erővel húzza magához a fényt. Ölelő karjában összeroppantani kész. S ha az a pici fény enged vad, tomboló
Gyötrődés Lelkemet égeti, gyötör a láz, hiába minden esdeklő fohász, sós könnyeim áztatják arcomat, tűzpántlikát sodor az alkonyat, hol álmokat zúznak dühödt szelek. Tomboló
Elveszett remények Álmainkat a végzet szétzúzta, nyíló szerelmünk ékes szirmait üvöltő szél tépi, végigdúlja, kilesve a szív rejtett titkait. Eltűnt a mosoly, a szem fátyolos,
Egy esztelen szenvedély Fáj most nagyon az élet, hiszem, hogy lehetne szebb is, jobb is, mint amit most érzek. Szeretném arcod újra látni, érezni simogató
Pokolra jut, ki Belzebub sorába áll! Babilon városában fekete köd; a bűn sündörög. Ármány kúszik feléd, tűzben fagyott mosoly s forró üstben, Goebbels rotyogva röhög.
Átkos éjek jönnek a holnapokkal és nem borul már ránk remény. Nem szólnak már az árnyak, csak suttog a néma éj – csillagtalan az égbolt,
Jártam szellővel a táncot, benned voltam bánatod. Eloltottad már a lángot, könnyes szemmel bánhatod. Esőfelhő nyári égen, leszek benned zivatar. Vihart zúgva égre vésem, hogy
